Nos, nézzétek el nekem, hogy nem sikerült alliteráló címet kitalálnom, mint Gilderoy Lockhartnak, habár az általam fentebb emlegetett lény még sokkal rettenetesebb, mint azok, amelyekről a jeles (vagy jeltelen) író műveiben beszámol.

Szóval megígértem, hogy mesélek egy kicsit a nyári kirándulásainkról.

Tavaszra úgy tűnt, már le tudok gyalogolni akkora távot, hogy érdemes legyen velem elindulni otthonról. A rendelkezésre álló idő úgyis korlátozott: nyolc óra körüli indulással nagyjából tízre érünk oda a kiszemelt helyszínre, délben pedig muszáj hazafelé orientálódni, hogy ne késsem le a kettőkor esedékes alvásomat. A közbülső két órát azonban remekül ki tudom használni.

Márciusban, ahogy elolvadt a hó, és az itthoni játszótereken fölszáradtak a pocsolyák, Anyu megígérte, hogy megmutatja nekem, milyen is az az erdő (aminek de magos a teteje). Elhatároztuk, hogy átsétálunk a Normafától az Anna-réti játszótérre, ez éppen nekem való táv. Tetszett is a gyaloglás, de sajnos, a játszótéren még épp csak elolvadt a hó, és óriási sár volt. Ezért, hogy a helyzetet megmentsük, gyermekvasutaztunk egyet. A tízéves kalauz bácsitól megtudtuk, hogy a Széchenyi-hegyen is van játszótér. Ezzel már szerencsénk volt, sarat nem találtunk, viszont egy csúszdát igen, amelyre kényelmesen föl tudtam mászni (akkoriban ez még nem volt triviális, bár ezen utólag magam is csodálkozom).

Azóta is gyakran emlegetem ezt a kalandot, és ha lehet, már másnap megismételtem volna. Sajnos, tavasszal és nyár elején nem kényeztetett el bennünket az időjárás. Ezért árgus szemekkel figyeltük az előrejelzéseket, és ahányszor esőmentes napot jósoltak, már csomagoltuk is Anyuval a hátizsákot.

Ha esetleg ti is a természetbe vágyó kétévesek vagytok (vagy van ilyen a családotokban), szívesen megosztom veletek az útvonalaimat és tapasztalataimat.

A kedvenc túraterepem továbbra is a Normafa és környéke maradt. A mi szempontunkból könnyen megközelíthető, egyetlen busszal el lehet jutni a metrótól (azaz a Keleti pályaudvarról elég egy átszállójegy). Az Anna-rétig való séta most már csak kellemes bemelegítés. A játszótér felderítése kötelező elem (szerencsére az első alkalmat követően nem volt gondunk a sárral, bár azért számításba vesszük, hogy ne az özönvíz másnapján keressük fel). Erre nagyjából egy fél órát szoktunk szánni, utána rábeszélhető vagyok, hogy új kalandokat keressünk.

Innen a legegyszerűbb a Virágvölgy vasútállomás felé továbbmenni, ahol föl lehet szállni a gyermekvasútra, a Széchenyi-hegyen, a végállomáshoz közel pedig ott az Erdei játszótér, mint említettem volt. Innen fogaskerekűvel lehet hazamenni (olyannyira, hogy most már ragaszkodom a fogashoz, akkor is, ha pont elment az orrunk előtt – Anyu egyszer megpróbált átvinni a buszhoz, de olyan hevesen tiltakoztam a nyakában, hogy száz méter után morgolódva visszafordult).

Engem azonban vonzanak a kihívások, ezért az Anna-rét felől nem a Virágvölgy állomáshoz, hanem a János-hegy felé szoktunk továbbindulni. Itt rituálisan megnézem a libegőt, és szomorkodom egy sort, amiért csak hatéves kortól lehet felülni rá. A libegőnéző szertartás után fölgyalogolunk az Erzsébet-kilátóhoz. Jobban szeretek az erdőben a lépcsőkön fölmászni, mint az aszfalton, mert a lépcsők érdekesebbek. Ezt Anyu csak akkor vállalja, ha aznap elég gyorsak a reakciói, és kellően résen tud lenni, mert ha már fáradok, veszélytelennek tűnő helyzetből képes vagyok legurulni bármely lépcsőn. A kilátóban azonban szabadon lépcsőzhetek, föl is rohanok egyből a zászlóig.

Már többször jártam az Erzsébet-kilátó tetején, de az volt a legjobb, amikor berzso is velünk jött. Ezt szoktam emlegetni, amikor kirándulunk. Anyu meg azt, hogy már akkor is jártunk a kilátó tetején így hármasban, amikor még odabent ücsörögtem a hasában. (Erre már nem emlékszem, de gondolom, mérgelődhettem, amiért nem hagytak lépcsőzni.)

A kilátó után vissza szoktunk sétálni a libegőig, itt is van egy játszótér, de erre sajnos, általában kevés idő jut, mert le kell érnünk az óránként járó kisvasúthoz. Lefelé gyalogolva útba szoktuk ejteni a Béka-tavat (fogadok, néhányan nem is tudjátok, hogy ott van, egész közel a sétaúthoz). A Béka-tóban béka nincs, csak békalencse, viszont remekül lehet kavicsot dobálni bele. (Anyunak itt már igazán nagyon résen kell lennie, mert mire idáig elérünk, azért már elég fáradt szoktam lenni. Ez pedig azzal jár, hogy néha úgy gondolom, minek törjem magam, és egyszerűen előrevetődöm a lépcsőn.)

A tó szemügyre vétele után visszakapaszkodunk a sétaútra, és lebaktatunk a János-hegy állomásra. Vasutazás után szokás szerint Széchenyi-hegyen, az Erdei játszótéren szoktuk befejezni a programot.

A másik kedvenc helyem a Kaán Károly kilátó a Nagy-Hárs-hegyen. Még az Erzsébet-kilátóból mutatta meg Anyu, és megbeszéltük, hogy egyszer elmegyünk oda. El is buszoztunk a Szépjuhászné vasútállomáshoz, én pedig teljesen egyedül fölgyalogoltam a hegy tetejére.

Fölfelé egy egész picit problémáztam, mert kicsi bogarak táncoltak a szemem előtt, és amikor el akartam hessegetni őket, folyton belecsaptam a saját szemembe. Anyu azt mondja, ez azért volt, mert az emelkedőn elég lassan másztunk, és nem tudtuk lehagyni a bogarakat. Fölérve viszont nagyon megörültem a kilátónak (hű, mennyi lépcső!), föl is másztam azon melegében, Anyu alig győzte tartani velem a lépést. Lefelé a karjában hozott (tudjátok, nehogy levessem magam a lépcsőn, ahogy szoktam, ha már egy kicsit fáradt vagyok). Aztán a torony aljában nem győzött nyinyilni, hogy hogy beállt a combja. Hát, kérem, aki nem bírja velem a tempót, minek megy erdőbe?

Körbesétáltuk a kilátót, azután visszaindultunk Szépjuhásznéhoz. Az eredeti terv az volt, hogy továbbmegyünk a Kis-Hárs-hegyre, és ott szállunk föl a vonatra, de akkor nem értük volna el a következő kisvasutat, az egy órával későbbivel pedig nem tudtunk volna hazaérni alvásra. De nem bántam, mert lefelé már nem abajgattak a kicsi bogarak (Anyu azt mondja, azért, mert gyorsan mentünk – tényleg feleannyi idő kellett lefelé, mint fölfelé).

Fáradtan, de jókedvűen értem le az állomásra, út közben még makkot gyűjteni is maradt időm. Nemsokára meg is érkezett a kis piros szerelvény. A vonaton pótoltam egy kis szénhidrátot, sajtos rúdból – próbáljátok ki ti is, én remekül visszanyertem tőle az erőmet, így az Erdei-játszótéren már megint úgy ugrándoztam a mászókán, mint a többi kis kipihent golyófejű, akik akkor keltek ki a babakocsiból. Ki gondolta volna, hogy egy egész hegy van a lábamban? Kilátóstul.

(berzso, köszönjük a fotókat! És a társaságot is.)