A hétfői túra felé az első jelentős lépést akkor tettem meg, amikor – valamikor tízhónapos koromban – elengedtem a kisasztalt, amin Anyu gépe volt, és kapaszkodás nélkül elindultam Apu fotelja felé. (Megjegyzem, ez több más szempontból is az első jelentős lépésemnek számított. Mondhatni, minden szempontból.)

Még két-három hónapon át fejlesztettem a módszeremet, aztán már az utcán is tudtam sétálgatni. Ettől kezdve a babakocsi ideje leáldozott. Anyu inkább kivárta, amíg a saját lábamon elérek valahová (az 5 percre levő pékhez például egy óra alatt), vagy ha nagyon muszáj volt, a nyakába kanyarított. Azt mondta, addig kell megerősödnie a lábamnak, amíg ennyire rá vagyok kattanva a sétálásra, és akkor majd később, ha elmúlik az újdonság varázsa, sem fogok nyafogni, hogy cipeljenek.

Én pedig gyalogoltam rendületlenül. Ha letettek valahová, elindultam, és céltudatosan meneteltem előre, vissza sem néztem. Tudjátok, egyik kezemben lapát, másikban vödör… Később már segédeszköz nélkül is ment. Az egyéves koromat követő nyáron egyre nagyobb és nagyobb sétákat tettünk a környéken. Hazagyalogoltam a távolabbi vasútállomásról, megjártuk a Varjús, aztán a Patakparti játszóteret. Elsétáltunk a postára, a baba-mama klubba. Amikor leesett a hó, a gyaloglást egy időre a szánkós közlekedés váltotta fel, de mire kitavaszodott, Anyu kijelentette, hogy mostantól főként a saját lábamon kell közlekednem, mert nyakban már alig-alig bír el.

Aztán idén nyáron a megszokott útvonalaimat kiterjesztettem a Budai hegyekre is. (Erről majd külön is mesélek, ha lesz egy kis időm.) Egy borongós nyári napon pedig elsétáltunk Anyuval a városunk legtávolabbi játszóterére, ami oda-vissza nagyjából három kilométeres utat jelentett. A szüleim összenéztek, és kijelentették: készen állok az első önálló teljesítménytúrámra.

Már korábban is nagyon érdekelt a teljesítménytúrázás, mivel rengeteget hallok róla a szüleimtől és az ismerőseinktől. Alig tudtam kivárni november elsejét, a Monoton Maraton időpontját. Ezt a túrát számomra ismerős terepen, a Hárs-hegy oldalában rendezik, ahol egy három kilométeres kört kell bejárniuk a résztvevőknek – mindenkinek annyiszor, ahányszor csak szeretné. A maratonistáknak tizennégyszer, a félmaratonistáknak hétszer. A magamfajta elsőbálozóknak elég csak egyszer.

Előző este többször is elmeséltettem Anyuval, hogy hova megyünk másnap, ki lesz ott, és mit fogunk csinálni – gondoltam, nem árt előtte fejben fölkészülni. Vigyorogva markoltam a kiságy rácsát, és ahányszor Anyu a történet végére ért, máris süvöltöttem, hogy „Még egyszer!!!”.

De azért másnap nem okozott gondot a korai kelés. Gyorsan magamra öltöttem a korosztályomnak javallott technikai felszerelést (méhecskés harisnya, flitteres farmer, kutyás dzseki, copfsapka), közben a szénhidrát-feltöltésre is volt gondom fonott kalács formájában, bár a vonaton utána dobtam még egy kis zsömlét. Helyesebben a zsömlét a Keleti pályaudvartól kezdve végig a metrón és még a buszon is szorongattam, és nagyon megsértődtem, ahányszor felajánlották, hogy elteszik. Hogyisne, a túrázáshoz energiapótlás kell! Megnyugtattak, hogy a Monoton túrákon ezzel egészen biztosan nem lesz gond.

Szépjuhásznénál szálltunk le a buszról, és örömmel láttam, hogy egy klassz új játszóteret építettek ide! Anyu mondta is, hogy ezentúl ezt is bevesszük a megszokott kiránduló helyszíneink közé. De nemcsak a játékoknak örültem meg, hanem a körülöttük csoportosuló rengeteg ismerős és ismeretlen embernek is. Kutyák és gyerekek is akadtak közöttük. (Utólag hallottam, hogy 600 ember vett részt a túrán.)

Hamarosan felfedeztem Lükepéket, Gethét és Bubu bácsit a rendezők soraiban, távolabb Annamari vigyázott a csokis dobozokra. (Milyen csoki?! Hol?) Anyu hozott nevezési lapokat, az egyikre az én nevem is felkerült – a világon elsőként. (Igaz is, közben megint láttam azt a bácsit, aki a világon elsőként járt végig valahol valamit, valahány nap alatt, de nem jól tudtam figyelni, mert észrevettem a csúszda mellett egy kutyát.)

Rövid csúszdázás és hintázás alatt a szüleim elintézték a nevezést, és útnak indulhattunk. Jaj, de jó! Remek, napsütéses idő volt, a ritkásan álló fák sárga levelei szinte világítottak. Futólépésben vágtam neki az emelkedőnek. Hamarosan elhaladtunk a Gyermekvasút állomása mellett, nem sokkal később megpillantottam az egyik fán az első turistajelzést, és gyorsan meg is mutattam mindenkinek.

A vonatsínt keresztezve eszembe jutottak a kellemes nyári kirándulások. Anyu azt mondta, valószínűleg nem lesz olyan szerencsénk, hogy összetalálkozzunk a kisvasúttal, de alig haladtunk át az átjárón, amikor füttyszót hallottunk. Megálltunk a hegyoldalban, és bevártuk a picike szerelvényt, amely szuszogva kapaszkodott fel az állomáshoz. Elhaladtában integettünk neki.

Pár perc gyaloglás után Oláhtamás sétált szembe velünk. Nagyon megörültem az ismerős arcnak a sapka alatt. Készített rólam néhány felvételt, aztán elbúcsúztunk, és folytattam utamat a kaptatón fölfelé. Még csak el sem fáradtam, mire az emelkedő tetejére értem, vidáman csörgettem a cipőmmel a ropogós avart.

Utunk nagyjából a zöld körséta-jelzésen haladt, de egy szakaszon le kellett térni a jelzésről a szalagok mentén. Röviden tiltakoztam a letérés miatt (egy pillanatra megriadtam, nehogy a legelső teljesítménytúrámon az a vád érjen, hogy kispistázom), de aztán alaposan megvizsgáltam, sőt, meg is tapogattam a szalagokat, és belenyugodtam a további útirányba. (Amiatt ugyan volt egy kis vitánk, hogy onnantól kezdve az összes szalagot meg szerettem volna fogdosni, de aztán erről lebeszéltek.)

Néha futók húztak el mellettünk, hol egyedül, hol ketten-hárman, csoportban; ilyenkor mindig föllelkesedtem én is, és néhány tíz métert futottam utánuk. (Már előző este, a kiságyban mondogattam Anyunak, hogy „én majd futok, és ti fussatok utánam, jó?”)

Ezt leszámítva egyenletes tempóban haladtam. Apu nagyjából egy órára saccolta az egész kört, és valóban, ahogy az első fél óra a végére járt, mondták is, hogy hamarosan megérkezünk az ellenőrzőponthoz. A ponton Zsu és Bferi adtak egy pecsétet az itineremre, és megdicsértek, amiért ilyen lelkesen gyalogolok. Megkérdezték Aputól, vajon mennyit bírnék saját erőből, Apu szerint olyan 6-7 kilométernél lehet a határ, de még nem próbáltuk.

A hátam mögül lábdobogást hallottam: Gabika érkezett azzal a kisfiúval, akivel mérleghintáztam, a nyomukban pedig Lükepék. Megörültem nekik, bár Zsolibélát kissé hiányoltam. Innen együtt mentünk tovább a célig, bár én meg a kisfiú kolléga azért gondoskodtunk róla, hogy kellően szétszakadozzon a mezőny (ő előreszaladgált, én meg többször is megpróbáltam visszafelé haladni, vagy cikkcakkban, a lehullott faleveleket gyűjtögetve).

Egy tisztáson egy csapat néni meg bácsi meg gyerek várt bennünket, és megkínáltak almás pitével. Pont jókor jött, mert már éreztem, hogy pótolni kell a szénhidrát. Az asztalról leszállva újult erővel vágtam neki a táv megmaradt részének.

Innen lejtősebb szakasz következett, és nemsokára azt mondták, hogy már nincs messze a cél. Töretlen lelkesedéssel gyalogoltam tovább, bár egy idő után kitaláltam, hogy a fűbe szeretnék pisilni. Anyu nem zárkózott föl az ötletem mögé, azt mondta, hogy inkább nem húzgálná le rólam a farmert meg a (méhecskés) harisnyát meg a pelust, ezen nyavalyogtam egy kicsit, de csak úgy menet közben. Aztán visszakanyarodtunk arra az útra, amit már ismerek (itt megy fel a jelzés a Hárs-hegyre, a kilátóhoz), és felidéztem a szép nyári emlékeket. Ismét kereszteztük a kisvasút sínjét, és megint szerencsénk volt: az orrunk előtt zakatolt el a vonat. Vidáman integettem utána, aztán leszaladtam a lejtőn a Szépjuhászné állomás felé.

Az állomás melletti parkolóból egy csalánoson kellett keresztülvágni, de Apu azt mondta, inkább nem vesz föl, hogy hivatalosan is a saját lábamon tegyek meg minden egyes lépést. Végül is csak az orrom állt ki a kesztyűből-dzsekiből-sapkából, így a csalánok nem tehettek kárt bennem. Pár lépés után pedig valóban megláttam a rom körül nyüzsgő embereket és a célt. Kedvem lett volna még továbbmenni, de a vidám forgatag is vonzott, az ismerősök, a játszótér, no és persze a szép színes papírokba csomagolt díjazás. Vagy frissítés. Vagy micsoda. Mindenesetre ígéretesen festett az asztalokon.

Efemm bácsitól megkaptam a célbélyegzőt, azután Bubu bácsitól átvehettem az oklevelet és a kitűzőmet. Az én első, igazi kitűzőmet! Itthon betettem a dobozba, ahol a szüleim tartják a sajátjaikat, de azóta minden nap kivetetem az összeset, és végigkérdezem, hogy melyik micsoda.

Gethe gratulált, és kezet fogott velem. Kicsit megilletődtem, de a szemem már a szomszédos asztalkát kutatta. Itt végre kiválaszthattam jól megérdemelt jutalmamat, egy maci alakú süteményt. Akkora átéléssel gyömöszöltem a számba, hogy egy bácsi nevetett, és nekem adta a sajátját is. Utána kaptam még kolbászos muffint is, de azt már a hintán ettem meg. Elvégre le kell mozogni a rengeteg kalóriát. A hintázás és csúszdázás nyújtásnak sem volt utolsó.

Azután elbúcsúztunk a többiektől, és hazaindultunk Apuval. (Anyu még ott maradt futni egy kicsit.) A busz ablakából még visszanéztem a szép, színes lombokra és az alattuk sétálgató tarka sokaságra. Biztos, hogy jövőre is jövök!