Mostanában olvasgatni szoktam elalvás előtt. Még valamikor nyár elején kaptam rá, a kétéves születésnapom után, amikor Gabikáék hoztak nekem egy csomó mesekönyvet. Voltak köztük kis, színes, kézre álló füzetkék, nagyon szívesen nézegettem őket, és egyszer azt kértem Anyutól az ebéd utáni alvásnál, hogy hadd vigyem magammal az egyiket a nyuszi meg a kisegér mellé. Ők is kíváncsiak a mesére…

Így aztán egy-két hétig ebéd után Piroska és a farkast olvastam a kiságyban az állataimnak. „Egy szép napon volt egy farkas, és azt mondta…” Kétféle Piroska és a farkasom is volt erre a célra, mind a kettő könnyen kézben tartható fekve is, ha már túl nehéznek találom a fejemet.

Később eszembe jutott, hogy más könyveket is vihetnék aludni, és egy ideig öt-hat alvós könyvet variáltunk. De aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen az összes könyvvel lehet aludni… Akár a kedvenceimmel is! És nemcsak ebéd után, hanem este is. (Anyut úgyis kiraktam a szobámból augusztus 20-án. Illetve felcseréltem a könyvekre.)

Ezzel együtt aztán jöttek a problémák is. A kedvenceim ugyanis általában jó nehezek, nem tudom őket fekve olvasni. Még jó, hogy nincs itt Anyu, aki rám szólna, hogy feküdjek már le… Néha eldőlök, ha már nagyon nehéz nyitva tartani a szememet, de ha nem alszom el azonnal, egy-két perc után felülök, és folytatom az olvasást. Előfordul persze, hogy erőt veszek magamon, becsukom a könyvet, ráfordulok a kispárnámra, és horpasztok. Gyakran azonban a könyvre dőlve találnak meg, arccal előreesve vagy a sarokban kuporogva. Ilyenkor kiszedik alólam az irodalmat, és betakargatnak.

Anyu nem gondolta, hogy majd egy kétévesre kell rászólnia, hogy hagyja abba az olvasást, és aludjon már. Azt hitte, ez a probléma csak jóval később jelentkezik.

Ezzel az esti elalvásom megint kezd átcsúszni tíz óráról tizenegy felé, órákig képes vagyok olvasgatni, hol magamban, hol a babáimat szóval tartva. Reggel nyolckor aztán, amikor ébresztgetnek, csak fekszem, mint aki ott sincs. Az ebéd utáni alvás még mindig délután kettőkor van, de azért megtörténik, hogy csak három körül alszom el. Ötkor ébresztenek, ezen általában rendkívül meg szoktam sértődni.

No, mindegy, továbbra is remekül alszom, és igen színeseket álmodom. Egy idő óta el is tudom mesélni őket.

Sokáig nem tudtam, mit jelent az, hogy „álmodni”. Apu mindig megkérdezte tőlem ébredés után, hogy hogy aludtam, mit álmodtam. Erre menetrend szerint azt feleltem, hogy „kutyustcicát”. (Tavaly télen volt a kutyus-cica korszak.) Később már én is untam a saját humoromat, és időnként hozzátettem, hogy „Mikulás bácsit”. Anyu néha magyarázgatta, hogy az álom az, ami a fejemben van, mások nem látják, de én úgy érzem, mintha tényleg megtörténne. Aha…

Aztán idén nyáron valamelyik délutáni ébresztgetés alkalmával feldúltan keresgéltem magam körül a kiságyban. Hol a korcsolyám?! Az előbb még itt volt! Kérdőre vontam Anyut meg Aput is, hogy hová tették a korcsolyámat. Itt feküdtem, pizsama volt rajtam, meg a korcsolyám… Nagyon jól tudok korcsolyázni!

Anyu magyarázgatta, hogy a korcsolyát csak álmodtam, de nem hittem el. Itt volt, itt volt! Megnyugtatott, hogy majd vesznek nekem korcsolyát. De ne vegyenek, hiszen van, és az előbb még itt volt, egyszerűen csak adják vissza! Nagy nehezen megnyugodtam, és kezdtem tudomásul venni, hogy végre meg tudják magyarázni nekem, mi az, hogy álom.

Azután egyik reggel azzal álltam elő, hogy itt volt egy róka, és megharapott. Megmutattam a helyet a konyhában, ahol a róka volt, meg a karomon is, hogy hol harapott meg. De az Apu elkergette söprűvel! Anyu simogatott, puszilgatta a megharapott karomat (tényleg nem is látszott rajta semmi), és azt mondta, hogy megint álmodtam, ez az, amiről a múltkor beszélgettünk. Persze nem hittem el, de amikor Apu hazajött, neki már úgy meséltem el, hogy egy rókáról álmodtam.

Azóta is szívesen mesélgetem az álmaimat. Már nagyjából meg tudom különböztetni őket a valóságtól, legalábbis az ébredést követő néhány perc elteltével.

– Mit álmodtál?

– Lovacskán utaztam – motyogom a szememet dörzsölgetve.

– És hová utaztál?

– Nem tudom… Csak ültem a lovacskán, ő pedig közben lépkedett a lábával.

Egyszer például azt álmodtam, hogy hörcsögök (helyesebben „horcsogok”) voltak a szőnyegen, de én azt mondtam nekik, hogy „hess”, és erre elszaladtak. Ez vicces álom volt. De mostanában volt pár rosszabb éjszakám, például azt álmodtam, hogy a nagykádban fürdettek. Máskor meg azt, hogy vízbe estem, és ott megfulladtam. (Erre megrémültek, és azt mondták, nem nézhetek több Híradót. Na jó, de akkor a rádióban se hallgassanak híreket, mert arra is fülelek. Most, hogy már mindent megértek, a környezetből érkező negatív információk kizárása komoly fejtörést okoz a szüleimnek.) Sétáltunk Apuval az utcán, és azt mondtam neki: „Nem szeretnék vízbe esni”. Később újra felhoztam a témát. Akkor már kérdezgetni kezdett, és elmeséltem neki az álmomat. Azt hiszem, ha elmesélem a dolgokat, egy kicsit jobb.

Múlt csütörtökön különösen rosszul aludtam. Óránként felsírtam, pedig sose szoktam, és Anyu hiába fogta a kezem, amint elszenderedtem, mintha valami megint felrázott volna. Anyu aggódva figyelte, nem lázasodom-e be, de nem. Hiába törte a fejét, nem tudta kitalálni, mi lehet a szokatlan nyugtalanság oka. Másnap aztán, amikor dél felé kicsit elpilledve kucorogtam az ölében, megkérdezte, mi volt a baj éjszaka.

Kicsit elgondolkodtam, azután azt feleltem: „Nő a kis fogacskám”.

Anyu a fejéhez kapott – hát persze! Régen nem volt már fognövesztés, és azok sem okoztak sok problémát, de a hátsó fog persze keményebb dió. Meg is mutattam neki, hogy hol nő. Este adtak Nyójofent, azóta jobban alszom, bár hajnal felé, amikor múlik a hatás, még mindig horcsogok és rókák kergetnek, Mikulásokkal kézenfogva. Légy szíves, drukkoljatok a fogamnak, hogy minél hamarabb kinőjön! Remélem, most már lassan az összes kint lesz, és elfelejthetjük a fogzás-problémát. Bár amennyit olvasok mostanában, szerintem már a bölcsességfogam nő.