Még valamikor nyáron, amikor épp Budapesten jártunk, Anyu megkérdezte, van-e kedvem futóversenyre menni. Még szép. Hozom a kocsit!

Odavagyok a futóversenyekért, nyár elején például Sülysápon voltunk, ahová Bozótkutya hívott el bennünket. Azóta tudom, hogy a visszaszámolás után valami érdekes következik… Bozótnak köszönhetően még érmet is kaptam, amit azóta is felpróbálok néha, miközben az ismerőseimnek mesélgetem a kalandjaimat.

Ezek után persze, hogy nagyot ugrottam örömömben, amikor Anyu szóba hozta a futóversenyt. Gyerünk!!! Anyu elmagyarázta, hogy nem most fogunk futni, hanem majd később, most csak benevezünk. Bementünk egy BSI nevű helyre, ahol a vécébe pisiltem (volt rajtam pelus, de meghallottam, hogy van vécé), ez menő volt, utána viszont ordítoztam, mert nem tudtam kinyitni a csapot. A vécén kívül más érdekesség is volt ott, láttam például egy fölöttébb gyanús bácsit. Végig követtem a tekintetemmel, ahogy a pult mögött mászkált, amíg Anyu kitöltötte a papírokat. Valamilyen állatkerti állatról volt elnevezve, de már nem emlékszem. Szakálla is volt, de valamiért úgy rémlik, hogy mégsem ő a Mikulás. Mindenesetre jó lesz szemmel tartani.

A néniknek megmutattam a mesekönyvemet, és meséltem is egy kicsit belőle, aztán Anyu szólt, hogy mehetünk. Hazafelé Anyu elárulta, hogy a verseny a Városligetben lesz, ennek külön örültem, mert nagyon szeretek a Ligetbe járni. Időnként itthon is eszembe jutott, és érdeklődtem, hogy mikor megyünk már a Városligetbe, a futóversenyre.

Aztán eltelt pár hét, és nagyot fordult az időjárás. Már egyáltalán nem volt kellemes a Városligetben bóklászni. A verseny előtti napon rózsákat ültettünk Anyuval a kertben, és jól megáztunk (vagyis inkább ő, mert én a cseresznyefa alatt ültem, és onnan biztattam). Este Anyu azt mondta Apunak, hogy ilyen gusztustalan időben nincs kedve fölvonszolni Pestre a babakocsit nyavalyás három és fél kilométer miatt. Így aztán nem is pakolta össze a versenycuccot. (Kapott is érte a TTB-n…)

Éjszaka azonban nem tudott aludni. Nagy lelkiismeret-furdalása volt, folyton az járt az eszében, mennyire vártam én ezt a versenyt. Meg hogy amikor majd serdülőkori problémáim lesznek, biztos arra fog gondolni, hogy ej, mégis inkább el kellett volna menni arra a nyavalyás versenyre, hátha számít, hogy beleszagoltam egy kicsit a futás hangulatába. Később megállapította, hogy hat óra van, most már úgysem fog tudni aludni, akár fel is kelhet –  és ha már fölkelt, akár a futócuccot is összerakhatja. Teljes mértékig támogattam az elhatározását: amikor óvatosan ébresztgetni kezdett, hogy ma van a futóverseny, azonnal kipattant a szemem, és felültem az ágyban. Gyerünk!!!

A készülődés ezzel együtt is kicsit kapkodósra sikerült, így végül a vasútállomásig a bemelegítés is megvolt. Apu kikísért minket, és föltette a kocsit a vonatra. A vonatokat nem úgy tervezik, hogy azon valaki babakocsit szállítson, a lépcsőn még épp felfér, de a vasúti kocsi belsejébe nem lehet továbbvinni, mert szűk az ajtó. Így csak az ajtónál lehet leállítani, ahol az egész előteret elfoglalja, megakadályozva, hogy bárki átmenjen. Vagy felszálljon. Vagy leszálljon. Végül is minek az a sok utas egy vonatra.

A buszra szerencsére könnyebben felfértünk, és hamarosan már a Hősök terén voltunk. Az időjárás is sokkal jobb volt, mint előző nap (berzso megígérte!), a felhők mögül néha kikukucskált a nap. Morózusan pislogtam a futókocsiból, furcsa volt ez a perspektíva (már elszoktam a babakocsizástól), no meg a reggeli kelés is túl korai volt. Csak akkor élénkültem fel, amikor már átvettük a rajtszámot, és keresni kezdtük, hogy hol van berzso, helyette azonban egy kutyát találtunk. Egyből kiugrottam a kocsiból. Amíg kutyák vannak a világon, nem vehet rajtam erőt a komorság. Nem sokkal később berzso is meglett, és kedvemre összeölelgethettem. Le sem szálltam a nyakából. Igazán magával vihetne engem is! Huszonegy kilométer nem olyan hosszú. Majd kapaszkodom.

A rajtban még integettem utána, aztán berzso eltűnt a tömeggel. Anyu azt mondta, sajnos nem tudjuk megvárni, amíg célba ér, mert hosszú időt tervez futni, nem érnénk el a vonatot. Ha sejtettük volna, hogy ennél sokkal korábban fog befutni… Így csak utólag, telefonon gratulálhattunk neki. (Nem baj, majd jól meggratulálom, ha legközelebb a kezembe kaparintom!)

A „nagy” futók után a babatáv, vagyis a Ligetkör résztvevői is gyülekezni kezdtek a rajtnál. Anyu azt mondta, álljunk hátra, mert lassúak vagyunk, ne tartsuk fel a gyorsabbakat a babakocsival. Utólag belátja, hogy ez taktikai hiba volt – a babakocsis futásnak olyan aspektusa, amelyre nem lehet az edzések során, az utcán felkészülni. Nos, megint tanultunk valamit… A rajt után néhányszáz méterrel ugyanis a hátsó traktus nagy része sétálni kezdett, és a babakocsival manőverezve szinte lehetetlen volt kikerülni őket. Egy futókocsi nem az a kimondottan fordulékony alkotmány… Anyu nem gondolta volna, hogy lesz olyan futóverseny, ahol majd a csuklója fog fájni.

De itt még nem tartunk. Egyelőre a rajt előtti tömegben várakoztunk, és izgatottan figyeltem a visszaszámolást. Tíz… kilenc… háromkettőegy, hajrá! Azonban semmi nem történt. Anyu elmagyarázta, hogy nagyon sokan vagyunk, így eltart egy ideig, míg eljutunk a rajtkapuig. És hogy lesz fönt egy nagy, forgó labda, majd figyeljem.

Pár perc múlva aztán mi is áthaladtunk a nagy, forgó labda alatt, és végre futni kezdhettünk. (Na jó, a fent említett csuklószaggatós módszerrel.) Komoran nézelődtem a kocsimból (ez a zsenge gyermekkoromban elsajátított arckifejezés csak annyit jelent, hogy tisztában vagyok az esemény fontosságával). Gyerekek is futottak, sőt, kutyák is. Anyu azt mondta, ha van kedvem, majd hamarosan elmehetünk olyan futóversenyre, ahol én is futhatok. (Jó, és legyen egy kutyám is.)

Anyu végig közvetítette nekem a versenyt, felhívta a figyelmemet mindenféle érdekességre, például a Közlekedési Múzeum oldalából kiálló vonatra. A kilométertáblákra is, de az elsőt nem láttam. A másodikat aztán már jó messziről mutogatni kezdte, azóta egyéb helyeken is felismerem a kettes számot. (Tudjátok, az olyasmi, mint a Nullás Szám, csak többet kell miatta futni.) Szóval jó volt a futás, csak nagyon hamar vége lett, és befordultunk a célegyenesbe.

Amikor már látszott a célkapu, Anyu megkérdezte, van-e kedvem a saját lábamon elfutni odáig. Még szép! Gyorsan kicsatolt, kivett a kocsiból, én pedig szedni kezdtem a kis lábamat a többiekkel együtt. Anyu azt mondja, egész tisztességes sebességet produkáltam. Jó érzés volt a tapsolás, hajrázás közepette befutni a célba. Anyu fölkapott, és összeölelgetett.

Azután visszaültetett a kocsiba, és büszke fejjel átvettem a befutócsomagot. Valami rágcsálnivalót és egy üveg vizet. Rendes körülmények között nem eszem ilyesmit, de Anyu azt mondta, mivel én szereztem, meg is ehetem, ez az egy nem fog megártani. Így rögtön ki is bontotta nekem a zacskót, én pedig a korábbiakhoz hasonló komor pofával berámoltam az egész tartalmát, miközben Anyu áttolt a játszótérre, ahol egy kis levezető mozgással tettem fel a pontot az „i”-re.

Később a vizet is megittam, több részletben. Napokon át számon tartottam, míg teljesen el nem fogyott. Az utolsó kortyoknál még elmeséltem, hogy ezt a versenyen kaptam, mert nagyon ügyesen futottam.

(Aki nagyon türelmes, megnézheti a befutómat ezen a filmen:

 www.futanet.hu/cikk/25.-budapest-nemzetkozi-felmaraton/budapest-felmaraton-spuri-webtv

Oda kell kattintani a "Befutófilmek" alatt, hogy "Nike Ligetkör 0.40 -- 0.50". Sajnos, nem lehet előretekerni, és letöltenünk sem sikerült, így az utókornak nem tudjuk megőrizni. Bocs, utókor! A képen látható órát kell figyelni, 44 perc környékén jövünk (az óra a félmaratonisták idejét mutatja, nem a miénket), illetve egy kicsit előbb. Anyun piros póló van, elég jól látszunk.)