Annyi minden történt ezen a nyáron! Nem győzöm mesélni. Hogy további témát szolgáltassanak a beszámolóimhoz, a szüleim megígérték, hogy idén elvisznek a tűzijátékra.
Erre aztán megint napokig készültem. Ahányszor megütötte a fülemet a rádióból vagy a szüleim beszélgetéséből az „augusztus 20” szövegfoszlány, rögvest közberikoltottam, hogy: „pénteken lesz augusztus huszadika!” Csak hogy nehogy megfeledkezzenek róla.
A tűzijátékról azt is megtudhattam, hogy a Patakparton lesz, és nagyokat fog durranni. És hogy mindenféle más programot is rendeznek ott a nap folyamán.
Péntek reggel Apu javasolta, hogy menjünk, nézzük meg a mindenféle más programot. Anyu álmos volt, és nem volt kedve semmihez. (Előző este állítólag disznó módon viselkedtem, és nem voltam hajlandó elaludni, ehelyett a kiságyamban buliztam, és felvertem az egész családot. A korholásra meg csak vihogtam. Hm, lehet, hogy egy kicsit túlpörögtem a nagy várakozásban…) Végül szerencsére rábeszéltük, ő is belátta, hogy álmosságra az a legrosszabb, ha otthon darvadozik az ember. Felöltöztünk, és kisétáltunk a Patakpartra.
A Patakparton rengeteg ember volt, szemlátomást a város apraja-nagyja ott sürgölődött. Sátrak alatt asztalokat meg padokat állítottak fel, és a szabadtéri színpadon, ahol máskor szaladgálni szoktam, most egy nénit láttam, meg mindenféle ünnepi díszeket, egy hatalmas kondérban pedig gulyás rotyogott. Nekem személy szerint a körhinta meg a láncos hinta tetszett a legjobban, de a szüleim szerint a láncos hintára nem is lehet ennyi idősen felülni, a körhintát meg valahogy elsunnyogták.
Viszont volt ott valami, amire ennyi idősen is fel lehet ülni: lovacska!!! Nagy barátja vagyok a lovaknak, az utcánkban is laknak, tőlünk két háznyira, és a bácsi, akié, néha beenged megnézni őket. Tavasszal láttam egy aznap született kiscsikót is, és cicizett. Ez nagyon tetszett, mármint, hogy a lovaknál is van valami olyasmi, mint amilyen én vagyok. Néhány hétig, ahányszor elhaladtunk a ház előtt, azt süvöltöttem Anyu nyakából: „Lovacska! Cicizik!” (Pedig tavasszal már én sem ciciztem. De hát nem is vagyok lovacska…)
Felülni sajnos nem engedtek rájuk, csak megsimogathattam őket, de aztán nyáron, amikor a Margitszigeten jártunk Anyuval, a kis állatkertnél láttunk egy pónilovat. Fel is lehetett ülni rá, kicsiknek is. Végre lovagolhattam! Annyira izgatott lettem, hogy egész idő alatt azt mondogattam a ló hátán: „hihi… vihi…” A bácsi megdicsért, milyen jól ülök a lovon, el sem akarta hinni, hogy ez az első.
És most itt, a Patakparton egy igazi nagy lovacska hátára is felülhettem. Büszkén feszítettem a nyeregben, miközben körbesétáltunk a fák alatt.
A ló azért nagyon jó állat, mert sokkal nagyobb, mint a kutyus meg a cica, viszont nem szalad el, ha közel megyek hozzá, és nem is ugat meg. Szerintem a lovacskák jobban szeretnek engem, mint az összes többi állat, ezért aztán én is nagyon szeretem őket. (A kutyusokra és a cicákra szoktam panaszkodni Anyunak.)
Utána átsétáltunk a játszótérre, de nem játszottam sokat, csak egyet csúsztam a csúszdán, és beültem a kis házikóba. Egy kicsit már unom a saját játszótereinket, azt szeretem, ha Anyu elvisz valahová máshová, a Margitszigetre, vagy a Városligetbe, vagy a Normafához, szóval kalandba.
Hamarosan kezdődött a néptáncelőadás. Anyu már régóta szeretné megnézni a helyi néptánccsoportot, akik minden városi ünnepségen fellépnek, de eddig sosem sikerült neki. Vagy nagyon kicsi voltam, vagy pont aludtam, vagy a végére értünk oda… Na, de most végre ez is sikerült. De nemcsak neki tetszett az előadás, hanem nekem meg Apunak is. Főleg az, amikor a bácsik ugráltak, és csattogtatták a csizmájukat. A néniknek meg szép ruhájuk volt. A végére olyan jó kedvem kerekedett, hogy tánclépésben indultam haza ebédelni (de azért persze megörültem, amikor Apu felajánlotta, hogy fölvesz a nyakába).
Estefelé megsütöttük az Új Kenyeret. Az Új Kenyér igaziból elég régi kenyér, és a mélyhűtőben tartózkodott, egy kis cipócska, amit tartaléknak vettük egyszer. De mivel csütörtökön csak későn jutott eszébe a szüleimnek, hogy pénteken zárva lesznek a boltok, és már nem akartak kenyér után szaladgálni, így elővettük a megfagyott cipócskát, és átsütöttük tepsiben. El is fogyott vacsorára, én is ettem belőle egy darabot.
Ekkor már nagyon izgatott voltam, és folyton azt kérdezgettem, hogy mikor megyünk a tűzijátékra. Anyu azzal jött vissza a futásból, hogy az egész településen szalonnaszag van – minden második háznál grilleznek, sütnek, bográcsoznak. Gyorsan megfürödtünk; elmagyarázták nekem, hogy ez azért kell, mert a tűzijáték nagyon későn lesz, tíz órakor, olyankor én már aludni szoktam. (Jobb napokon. De mindenesetre ágyban vagyok.) Így majd ha hazaérünk, gyorsan alhatok is.
Ezzel együtt elég nehéz volt elcipelni engem fürödni, mert még mindig táncos kedvem volt, és remek rock and roll szólt a tévéből. Sajnos, egy idő után sem Apu, sem Anyu nem bírták velem a tempót, így kelletlenül beleegyeztem a fürdetésbe (nem mintha egy zsák bolha megfürdetése kevesebb fizikai erőnlétet igényelne tőlük, mint akár a tánc).
Miközben öltöztettek, nagy durrogás hallatszott odakintről. A szüleim megijedtek, hogy előbb kezdődik a városi tűzijáték, és lemaradtunk róla. De csak egy privát tűzijáték volt valahol a környéken, viszont így legalább megbeszéltük, hogy a tűzijáték durrogni fog. Így már nem ért meglepetés a helyszínen.
Végre elkészültünk és elindulhattunk. Az utcán már sötét volt, ezt elég érdekesnek találtam, mert ilyenkor nem szoktam odakint mászkálni. Kisebb koromban nem szerettem a sötétet, Anyunak mindig iszkolnia kellett haza a babakocsival, amint észrevette, hogy alkonyodik. Még tél végén is nyafogtam, amikor egyszer alvás után mentünk a Tojásos nénihez, és már sötétedett. Ültem a szánkón, és azt verkliztem, hogy: „nem szeretek sötétben szánkózni… nem szeretek sötétben szánkózni…” Úgy látszik, az ilyen irányú aggodalmam nagyjából most múlt el, vígan nézelődtem Apu nyakából. A környező utcákból mindenhonnan emberek tűntek fel, és mindenki a Patakpart felé tartott. Többen jártak odakint, mint nappal szoktak. Vidáman beszélgetve sétáltunk mi is a patak felé, néztük a csillagokat meg a holdat, és időnként a szüleim nagy mulatságára megjegyeztem, hogy „milyen szép csöndes este van”.
A Patakparton még többen voltak, mint délelőtt, és rengeteg gyerek rohangált mindenféle világító mütyürkével: hosszú pálcákkal, fülbevalókkal, fejre illeszthető szarvakkal. Próbáltunk jó helyet keresni, hogy a patakparti fűzfák ne takarják el a látványt. Tíz órakor lekapcsolták a világítást a körhintáknál meg a sátrakban, sötétbe borult a Patakpart. Föltettem a kapucnimat, mert sohasem lehet tudni.
Hamarosan felkúszott az égre az első rakéta. Tényleg jó nagyot durrant! Üdvözülten vigyorogtam, bár ebből Anyu nem sokat látott, mert a fülemet az arcához szorítottam. Aggódva figyelte, nem ijedek-e meg, de hát nem olyan fából faragtak. Aztán még lila is volt, és sárga meg zöld meg kék, és megint piros, és aztán narancssárga, és egy olyan, ami mindenfelé szaladgált. (Ha kéritek, szívesen elmesélem.) Anyu azt mondja, gyerekkorában nagyjából ennyit tudott a Duna-parti tűzijáték is.
Aztán sajnos vége lett, és hazasétáltunk a sötétbe borult utcákon. Mögöttünk a kissrácok lelkesen tárgyalták: „ú, és az, amikor három ment föl egyszerre?” Én folyton azt kérdezgettem, mikor lesz másik tűzijáték. Arra is menjünk! De kiábrándítottak, hogy előbb még Mikulás, meg Jézuska, meg Nyuszi, meg születésnap.
Először is viszont a névnapom, már holnap. És csinálunk tortát. Na, jó.
Itthon úgy döntöttem, hogy már nagy vagyok, és egyszerűen kiraktam Anyut a szobámból. Fogalmam sincs, miért aludt még mindig ott, az esti elalvásomhoz már nem kell, éjszaka meg úgysem ébredek fel. De azt mondja, a fotelágyon szeret aludni, mert az a legkényelmesebb. Aha, persze, meg nézeget éjszaka, hogy milyen szépen alszom. Este meg rám szól, ha felállok a kiságyban, hogy „most már tessék aludni!” Hát köszönöm, megleszek inkább egyedül. Meg persze szerepelek is neki, ha bent van. Pár napja rászoktam, hogy püfölöm a rácsot, ő meg fölébred, és morog. „Ha nem maradsz csöndben, kimegyek!” Hát most mondtam neki, hogy menjen ki nyugodtan. Majdnem leesett az ágyról. Hozzátettem, hogy a párnáját meg a takaróját is vigye. (Nem ám nekem visszajön, amikor elaludtam.) Sőt, az ajtóban még utánaszóltam, hogy a könyvét is… Ezek után teljesen le volt sújtva.
Azóta eltelt pár nap, és megpróbált visszaoldalogni, de nem engedtem. Egyszer ugyan elgyengültem, elkapott a nosztalgia, hogy milyen jó kis összebújós beszélgetéseink is voltak esténként, és azt mondtam, nem szeretnék egyedül aludni. De aztán este, amikor oda került a sor, hogy Apu esti meséje után megint a lámpaoltás jött (ez csak virtuális villanyoltás, mert egy energiatakarékos kislámpánál alszom), megint kijelentettem, hogy Anyu is menjen ki. És a párnáját meg a takaróját is vigye.
Valami olyasmit morgott, hogy poroszos szellemben kellett volna nevelnie, „ne vedd föl, hadd sírjon”, meg ferberizálnia kellett volna, és akkor meg tudnám becsülni, hogy hajlandó velem aludni, sőt, két kézzel kapaszkodnék bele. Átjárnék az ágyába éjszaka. De ezen most már nem lehet változtatni, független vagyok és magabiztos. Anyu meg Apunak nyinyil a hálószobában, hogy milyen gyorsan felnőttem.
Hozzám szóltak