Nyár elején bejelentettem Apunak, hogy nyaralni szeretnék menni. Az összes mesekönyvemben nyaralnak. (Kivéve a királyosat.)
Apu keresgélni kezdett a neten, hogy megfelelő nyaralóhelyet találjon nekem. Mivel nincs autónk, fontos szempont volt a megközelíthetőség. A szüleim azelőtt – mármint előttem, ha valaki szerint egyáltalán volt ilyen – hátizsákkal, sátorral utaztak távoli tájakra, de úgy gondolták, hogy velem más az elvárt kényelmi szint. Talán egy nem túl távoli belföldi helyszín lenne jó, ahol kirándulni és fürödni is lehet… Megkérdeztük a barátainkat is, és egy ideig Leányfalu vezetett. De szervezés közben túl sok kérdés merült fel, amelyeket nem lehetett az internetről megválaszolni. Végül Apunak eszébe jutott, hogy utazzunk Siófokra, a Hotel Aranypartba, ahová éveken át minden ősszel lementek Anyuval, a Balaton Maratonra. Én is jártam ott kétszer, igaz, hogy elsőre még eredeti csomagolásban. Jól ismerik a szállodát és a környéket, tudják, mire számíthatnak: mi tartozik a szobához és mit kell magunkkal vinni, milyenek az ágyak, milyen az étterem, mi van a közelben, és milyen a strand.
Így aztán csomagolni kezdtünk Anyuval. Én is kaptam egy kis hátizsákot, hogy szedjem össze, milyen játékokat szeretnék magammal vinni. Anyu tartott tőle, hogy az egész háztartást becsomagolom, de én már tudom a Pöttyös Panni mesekönyvből, hogy a zsiráf nem fér be a bőröndbe. Meglehetősen célratörően pakoltam: betettem a TTB-színű lapátomat, amelyet az első születésnapomra kaptam, mondván, „ezzel jól lehet evezni a csónakomból”, meg egy macit és a Vidám meséket. Anyunak nagyon tetszett a választásom, azt mondta, jól megláttam a lényeget.
És tényleg nem is sokat tett hozzá. Végül befértünk egy gurulós bőröndbe meg két kisebb hátizsákba. Apu lefoglalta a szállást, és megvette a vonatjegyeket. Nagyon izgultam, az utolsó napokban folyton azt kérdezgettem, mikor megyünk a Balatonhoz.
Kedden reggel jó korán keltünk. Alig bírtam magamhoz térni, de amikor azt mondták, hogy na, most megyünk a Balatonhoz, egyből felültem és mosolyogtam. Tíz perc alatt elkészültem, és hamarosan már a vasútállomáson voltunk. Csak a gurulós bőrönd kereke tört le út közben, ami eléggé megnehezítette a haladást.
A Déli pályaudvaron Apu elrohant, és vett egy másik bőröndöt. Anyu átpakolta a holmikat menet közben, az intercityn. A régi bőrönd egyik zsebében talált papírt meg tollat, ennek nagyon megörültem, mert annyira izgatott voltam, hogy csak nehezen tudtam lekötni magamat. De rajzolással és evéssel hamar eltelt az út, hamarosan megláttuk az ablakból a Balatont.
„Megérkeztünk Siófokra!” – mondta Anyu, amikor leszálltunk a vonatról. Ha lehet, még izgatottabb lettem, ide-oda táncoltam körülöttük. Szerencsére az új bőrönd jól gurult, így hamarosan már a szállodánál voltunk. A szüleim nem győztek csodálkozni, mennyi ember nyüzsög mindenfelé – ők még ott tartanak, hogy Siófok egy kihalt városka, ahol legfeljebb néhány elvetemült futót látni az utcákon meg a parton. (Ja, hogy most nem november van…)
Bejelentkeztünk a szállodába. A szobánkat csak 2-kor vehettük át, addig elmentünk ebédelni, és megnéztük a partot. Hűűű, mennyi víz, meg homok! Igazi Dzsidzsi-paradicsom! Azonnal felmértem, mit lehet itt a legjobban csinálni: sarazni!!! Olyan jó kedvem kerekedett, hogy vihogva rohangáltam föl-le a sekély vízben.
Kettőkor fölmentünk a szobánkba, és hamar nyugovóra tértem. A két heverőt a falhoz toltuk, hogy ne tudjak leesni, itt aludtam Anyuval, Apué lett a kinyitható franciaágy. A korán kelés és az utazás kifárasztott, hamarosan már horpasztottam is. Apu elment körülnézni meg a hajóállomásra, mert másnapra tihanyi hajóutat terveztünk, bár a szüleim nem voltak biztosak benne, nem unnám-e a hosszú utat. Végül Apu azzal tért vissza a hajóállomásról, hogy talált egy még jobb programot: egyórás esti sétahajózást egy nagyon szép, régi hajóval. Most pedig irány a strand!
Fölkaptuk a fürdőruhánkat, és leszaladtunk a strandra. Pontosan a szálloda mellett van egy kis homokpad, az összes gyerek ott játszik, sarazik, szaladgál. Nem tudtam betelni vele! Anyuval nagy lukakat ástunk, ahová rögtön befolyt a víz, és a kikotort homokból óriási tornyokat építettünk, azután öntözőkannából meglocsoltuk, és összedőlt. Körülöttünk nagyjából mindenki ugyanezt játszotta. Amikor meguntam szétlocsolni Anyu tornyait, odébbálltam, hogy társaság után nézzek. Kiválasztottam magamnak egy-egy rokonszenves gyereket, és elkezdtem játszani vele. A gyerek ezt többnyire nem akarta, de engem ez a legkevésbé sem tartott vissza. A legtöbb gyerek beletörődött, hogy velem játszik, de némelyik szakadár menekülőre fogta. Sebaj, kerestem magamnak másik gyereket. Olyat, amelyiknek lehetőleg jó érdekes játékai vannak. A strandban az is jó, hogy mindenki játékaival lehet játszani, és nem szólhatnak semmit, mert ők is játszanak az enyémmel.
Azután bementünk körülúszni a bóját. Anyu először a lukas fenekű kishajómban tolt, abban, amelyikből ki lehet dugni a lábamat. Szeretem, mert van kormánya, és lehet vele dudálni is. De most katasztrófa történt: egy hínár ért a lábamhoz! Szepegve állítottam, hogy még mindig ott van, bár Anyu mind a két lábamat megmutatta, hogy nyoma sincs hínárnak. Ettől kezdve inkább a zárt fenekű hajócskámban utaztam.
Elérkezett a vacsoraidő. A szálloda étterméről kellemes emlékeket őrzök, bár amikor legutóbb itt jártam, nagyrészt még csak ciciztem, egész pontosan akkor ismerkedtem az első néhány kanál reszelt almával. Most azonban már belevetettem magam a svédasztal nyújtotta gasztronómiai élvezetekbe is. A legjobban a főtt tojás ízlett a rakott krumpliból.
Jól elment az idő az eszegetéssel, de a szüleim egyetértettek benne, hogy ezt muszáj lesétálni. Így elindultunk a part mentén a tengerparti kisvárosok esti nyüzsgését idéző Petőfi sétány felé. A vendéglátóhelyek kivilágított teraszairól nevetés és finom illatok szálltak (nem mintha tudtam volna enni még), rengeteg színes mindenfélét árultak mindenütt, csak kapkodtam a fejem ide-oda, gyerekek ugráltak magas trambulinokon, gumikötélen, a nagyobb lányok az elektronikus táncszőnyegeken pattogtak. Mire visszaértünk a szállodába, a szemem előtt már összefolyt a sok táncoló, színes folt. Így kivételesen még azért sem ordítottam (a világon elsőként), hogy nagykádban kellett fürödnöm. És az elalvás sem tartott sokáig…
Anyu először egy összetekert paplant tett a lábamhoz, nehogy arrafelé leessek az ágyról. Én viszont nagyon büszke voltam rá, hogy saját paplanom van (otthon hálózsákban alszom), és ragaszkodtam hozzá, hogy betakarjanak. Na jó, sóhajtotta Anyu, egyik oldalamon ő, másikon a fal, csak nem fogok a lábam felőli végen leesni… Éjszaka aztán arra ébredtek, hogy nagyot koppanok a földön. De azonnal felugrottam, visszamásztam az ágyra, és aludtam tovább.
Reggel megint mosolyogva ébredtem. Menjünk a strandra! Még szerencse, hogy itt van a szálloda mellett, így akár egy fél órára is leszaladhattunk. A homokpad még árnyékban volt, a szüleim a parton ülve beszélgettek, míg én ide-oda szaladgáltam a kislapátommal. A többi gyerek még aludt vagy reggelizett, így mindenhol én áshattam!
Sajnos, hamarosan felhurcoltak reggelizni. A reggeli is svédasztalos volt, de nem akartam enni, túlságosan izgatott voltam a strand miatt. Apu végül hozott egy kicsi, szezámmagos zsömlét, és azt mondta rá, hogy az pogácsa. Azonnal rávetettem magam, és a nyaralás során végig nagyjából ezen éltem.
Jól bekentek naptejjel, és visszamentünk a strandra. Közben előkerültek a gyerekek is, és még sokkal több homokvárat építettek. Valahogy nem szerették, ha szétlocsolom őket. (Anyu igyekezett megakadályozni, de mindig továbbálltam egy várral.) Szerencsére találtam belevaló gyerekeket is, akik szintén szerettek homokvárakat szétlocsolni, és jóízűt saraztunk együtt.
Amikor már nagyon varacskos voltam, Anyu bevitt a vízbe. A nyakába kapaszkodva lebegtem a mélyebb vízben, azután szaladgáltunk a sekélyben. Végül visszamentünk a partra, minden eddiginél nagyobb tornyot építettünk, és szétlocsoltuk.
Játszótere is volt a szállodának. Ez is egy érv volt mellette, amikor még csak tervezgettük a nyaralást (meg persze a légkondicionált szoba, ahol kellemesen tudok ebéd után aludni, meg a jó kis homokpad egy köpésre a szobánktól). Néha hintáztam, mászókáztam, házikóban bujkáltam egy kicsit, nehogy véletlenül meg találjam unni a sarazást. Bár azt hiszem, a sarazást egyszerűen képtelenség megunni.
A bőséges reggeli után nem igazán voltunk éhesek, így néhány palacsintát ettünk ebédre a sétányon. Azután alvás következett, engem megint nem kellett különösebben győzködni. Ahogy elégedetten összekucorodtam az ágyon, egy fehér frottírtörölközőbe bugyolálva, Anyu leszivárgott a strandra egy könyvvel, és az őrzésemet Apu vette át.
A nyaralásban egyébként az volt az egyik legjobb dolog, hogy Apu állandóan velem volt. Néha odarohantam hozzá, és megöleltem. Vagy megpusziltam az orrát. (Most nem tud elmenni Budapestre dolgozni a nyamvadt vonattal, mert Budapest messze van. He, he.)
Ötkor felébresztettek, és még egy kicsit visszamentünk a strandra. Az egyik gyereknek volt egy tök jó bácsija űrhajós sisakban, aki pont rá tudott ülni a kutyusomra. A gyerek ezt ugyan nem igazán akarta, de a bácsi igen, és ez volt a döntő érv. Anyuval építettünk egy házat a bácsinak és egy istállót a kutyusnak, és tudtak úszkálni a ház meg az istálló előtt lévő medencében, amíg a hullámok bele nem mosták a házat is meg az istállót is a medencébe, de közben jött egy másik gyerek, és elvitte a kutyust, mire sivalkodni kezdtem, hogy a kutyus az enyém (érdekes, ez eddig nem zavart), mire Anyu azt felelte, hogy a bácsi meg nem az enyém, nos, hát ez igaz.
Hatra be kellett menni vacsorázni, hogy elérjük a hajót. Előtte megkérdezték, hogy szeretnék-e hajózni – még szép! A vacsora-kínálatban a kedvenceim is szerepeltek, tarhonya és sült csirkecomb (avagy „vusi”), egy mukkanás nélkül burkoltam. A szüleim berzsót meg Vixykét emlegették, akikkel valaha együtt vacsoráztunk itt, meg az ikreket és a szüleiket, akik most nagyon messze vannak.
Hét után nem sokkal már a kikötőben voltunk, és szemügyre vettük a gyönyörű Tünde hajót. Ez a remek kis hajó 1927-ben épült, és a II. világháború végén a legénysége elsüllyesztette, akárcsak a Kelént, hogy a németek ne tudják felrobbantani. (Bárkinek szívesen elmesélem a történetet, mert nagyon megfogott!) Izgatottan kukucskáltam ki a korláton, alig vártam, hogy elinduljunk. Anyu mutatta nekem, hogy a bácsik hogyan húzzák be a hidat és kötik el a hajót a parttól. És máris nekivágtunk a nyílt víznek!
Kihajóztunk a kikötőből, és elindultunk a lemenő nap felé. Egy bácsi baracklét hozott, Apuéknak pohárban, nekem dobozban, szívószállal, ennek nagyon megörültem. Lelkendezve körbedzsidzsogtam a hajót. Kikukucskáltunk az orrán, és Anyu megmutatta a mentőöveket, amiket a vízbe dobnak, ha beesik valaki (ha akarjátok, ezt is bármikor szívesen elmesélem).
A kapitány bácsi megengedte, hogy harangozzak a hajókolomppal. Igazán gyönyörű, langyos este volt, még a szúnyogok sem jártak, és nagyon sajnáltam, amikor végül visszafordultunk a part felé, és célba vettük a kikötő bejáratát jelző piros meg zöld fényt. (A szüleim viszont nem annyira bánták, hogy végül az egyórás útra voksoltak, pláne, amikor ugrálni óhajtottam a padokról, és a kötélbikákon egyensúlyoztam.) Szerencsére ezzel még nem ért véget a nap, mert még hazasétáltunk az ismét csak színes és nyüzsgő Petőfi sétányon, azután a sötétbe borult strandról néztük a szemközti part apró fényeit. Hazaérve megint nem kellett ringatni…
Nagyot aludtunk mindannyian, így másnap elmaradt a reggeli előtti strandolás, inkább még hemperegtünk egy kicsit az ágyban, és beszélgettünk, hogy mi minden történt. Azután összevakartuk magunkat, és lementünk megenni a „pogácsámat”. Alig győztem kivárni, hogy a szüleim végre végezzenek a reggelivel, és mehessünk a strandra. Vittünk vízipisztolyt meg mindenféle spriccelő alkalmatosságot is, hogy azokkal lőjük szét a tornyokat, de nekem végül is teljesen mindegy volt, hogy mit viszünk le. Úgyis a mellettünk levő gyerek játékaival fogok játszani.
A szétlocsolási technikám ezzel együtt sokat fejlődött, rájöttem, hogy vödörrel mennyivel hatékonyabb, mint öntözőkannával. Az öntözőkannát ezentúl arra tartottam fenn, hogy a fejemet locsoljam. Meg Anyut. (Meg más néniket, de csak egy picit.)
Anyu tanítgatott úszni is. A bója utáni homokpadon, ahol megint csak derékig ér a víz (mármint neki), kivett a csónakomból, és megtartott a víz felszínén. Tetszett, vidáman fickándoztam, amíg észre nem vettem, hogy a csónakom elúszott tőlünk. Most mi lesz? Anyu segítségével utánaúsztam, és hosszas küzdelem árán elértem. Végre meg tudtam kapaszkodni az oldalában, és belevetettem magam. Nagyot nevettünk. Micsoda küzdelem volt! (Aztán persze meg kellett ismételni még egyszer és még egyszer.)
Ebédre most is palacsintát ettünk, utána megint Apuval sziesztáztunk, Anyu pedig visszament a strandra. Alvás közben egyszer fölébredtem, és odabújtam Apuhoz. Szerencsére sikerült visszaaludnom, de a szüleim levonták azt a következtetést, hogy fáradok. Így aztán hagytak fél hatig aludni, és rögtön utána le is mentük vacsorázni. A másik kedvencem volt – fasírt! Anyu szerint egész este rettenetes hagymaszagom volt tőle.
Elhatároztuk, hogy ma este addig maradunk a strandon, amíg be nem sötétedik. Apuval beúsztunk a bóján túlra (én a két kislapáttal eveztem, de Apu azért tolt is egy kicsit). Anyu meg kisétált a móló végére, és onnan nézte a naplementét. Nevettünk, és integettünk egymásnak, míg csak szemközt a nap el nem tűnt az ibolyakék és orgonalila vízben.
Utána visszamentünk a homokpadra. A gyerekek már mind fölmentek vacsorázni, vagy vissza a saját szállodájukba. A várakat otthagyták. Hú, mennyi vár! Az összeset szétlocsoltam.
Tényleg addig maradtunk a parton, amíg be nem sötétedett. Akkor fölmentünk a szobánkba, és Anyu elkezdte összecsomagolni a bőröndöt. Rossz sejtelmeim támadtak…
Másnap reggel a csomagolás folytatódott. Reggeli után pedig elbúcsúztunk a szobánktól, és leadtuk a bőröndünket a szállodai megőrzőben. Picit elszomorodtam, de megvigasztalódtam, amint rájöttem, hogy még strandolhatok.
Délig még pancsoltam, saraztam, csónakáztam, közben eszembe jutott, mi mindent nem csináltam, amit elterveztem. Még alig szaladgáltam locsolókannával a sekély vízben! A játszótéren is alig voltam! Nem tanultam meg úszni! Apu megnyugtatott, hogy máskor is jövünk még.
Gyorsan felöltöztünk, elkértük a holminkat a szálloda csomagszobájából, és kimentünk a vasútállomásra. Út közben még vettünk nekem egy karúszót, hogy biztonságosan tudjak csónakázni, ne csak a bokáig érő vízben, vagy úgy, ha valaki két kézzel fogja a hajómat. A karúszón halacskák vannak, és vidáman megállapítottam, hogy így majd a karúszón lévő halacskák tudnak beszélgetni a hajómon lévő halacskákkal, míg én csónakázom.
Úgy volt, hogy délután négyre már otthon is leszünk, és a délutáni alvásra, ha kicsit megkésve is, de az ágyikómban keríthetek sort. Budapestig minden rendben is volt. Megérkeztünk a Déli Pályaudvarra, és átmetróztunk a Keletibe, ahol rengeteg ember állta körül az információs (jelen esetben inkább információtlan) táblát. Szokás szerint megint nem volt semmilyen hivatalos tájékoztatás. A többi utastól megtudtunk annyit, hogy állítólag felsővezeték-szakadás volt valahol, nem a mi vonalunkon, és emiatt most az összes többi vonat sem közlekedik.
Később elkezdték bemondani a hangosbemondóban, hogy a gyorsvonat fog minden állomáson és megállóhelyen megállni. A fél pályaudvar elrohant a gyorsvonathoz, amely természetesen a legtávolabbi vágányok egyikéről indult. Saját erőből többre már nem emlékszem, mert ez volt az a pillanat, amikor a fejem félrebillent Anyu nyakában ülve. Nekem azt mondták, hogy csak délután négyig kell kibírnom alvás nélkül…
Anyu azt mondja, ezek után felszálltak velem a gyorsvonatra, és várták, hogy elinduljon. A hangosbemondó ötpercenként bemondta, hogy ez a vonat mindenütt meg fog állni. Ám a mozdonyvezetőnek erről más volt a véleménye, mert ő meg bemondta, hogy a vonat a szokásos menetrendet követi. Erre nagy felzúdulás támadt, és a vonat háromnegyede ordítva leszállt. Szerencsére nem ébredtem fel rá, csak egy pillanatra nyitottam ki a szememet, miközben Anyu felnyalábolt, és megpróbált a lehető legóvatosabban cipelni. Hozzábújtam, a lábam pedig ide-oda harangozott.
A tömeggel együtt felszálltunk egy másik vonatra, szerencsére sikerült ülőhelyet találni. Anyu megpróbált a lehető legkényelmesebben elhelyezni engem az ölében, és reménykedett, hogy nem ébredek föl. Egyszer csak bemondták a hangosbemondóban, hogy nem ez a vonat fog menni, hanem egy másik. Az utasok ekkor már nagyon dühösek voltak. Megint leszálltunk, Apu vitte az összes csomagot, Anyu pedig engem. A harmadik vonaton csak a napos oldalon kaptunk ülőhelyet, így Apu az ablak elé állt, és egy Rubicon újsággal árnyékolt rám, hogy ne süsse szét a fejemet a nap, miközben alszom, meg legyezgetett. Így is nagyon meleg volt, a homlokomon és a halántékomon kis patakokban csordogált a víz. De ez a vonat végre elindult. Igaz, hogy csak a következő állomásig ment, és ott megint megállt.
Jó sokat vártunk, de legalább sikerült egy órát aludnom, ennyivel már elfunkcionálok. (Hármat-három és felet szoktam.) Amikor felébredtem, Anyu száraz ruhát vett elő a bőröndből, és lecserélte az átizzadt pólómat. Utána mesekönyvet olvastunk. Nagy sokára hazaértünk (eredetileg félórás út lett volna a Keletiből). Kellemes volt leszállni itthon a vonatról, hűvöset sóhajtottak a mezők.
Hazaérve a kiságyikómnak örültem meg a legjobban. Na, most aztán két napig ki se szállok innen! Majd dobjanak be némi kaját a rácson. Lehetőleg tudjófot meg sajtos rudat. És ha egyszer kialszom magam, annyit, de annyit fogok mesélni…
Hozzám szóltak