Tombol a nyár, gyerekek. Ma Anyuval elmentünk turistázni. (Vagyis mire végzek ezzel a poszttal, már nem ma lesz, és azt kell mondani helyette, hogy „hétfőn”.) Az elejét nem mondom el, felkelés, bili, vonat… Mert mindenkinek a könyökén jön ki. Na jó, a pipacsok továbbra is fílingesek a sínek mentén. Meg a lila bogáncs.

A Keleti pályaudvarra érve már magamtól kiabálok, hogy „Keleti pályaudvar”, sőt, néha hozzá szoktam tenni, hogy „a vonat a Keleti pályaudvarig közlekedik”. A szótáramban a vonat annyit tesz, mint „vélhetően már megint valami nagyon izgalmas kaland következik”.

Következett is, busszal elmentünk a Hősök teréig, és megnéztük, hogyan mossák a kukásautók (vagy valami olyanok) a tér kőburkolatát. Én azt hittem, hogy ezeket jöttünk megnézni, de Anyu noszogatott, hogy menjünk tovább. Elbandukoltunk a király bácsik szobrai mellett (Apuval már egyszer tüzetesebben szemügyre vettem őket), ott volt István király is, akinek a szobrát már Sülysápon, az iskolában is láttam, csak az nem volt ekkora. Biztos azért, mert István király még kisebb volt, amikor abba az iskolába járt.

Anyu mutatta, hogy ott van a Vajdahunyad vára, de körülötte nem volt tó, ahogy Anyu mesélte, mert javítják a tavat. Kérdeztem, hogy hol vannak a kacsák. Így elsétáltunk megnézni a tónak azt a részét, amelyikben van víz, az Állatkert felé. Ott is van egy játszótér, de engem a kacsák jobban érdekeltek. Mondtam is Anyunak, hogy maradjunk itt. (De ő azt mondta, hogy megígérte nekem szombaton, hogy visszamegyünk arra a jó csúszdás játszótérre, amiről csak úgy voltam hajlandó hazamenni, ha ezt megígéri.) Megpróbáltam kergetni a kacsákat is úgy, ahogy a galambokat szoktam, de a kacsa beugrott a vízbe, és elúszott! Méltatlankodva hápogott felém valamit a válla fölött. Úgy látszik, csak a galambot termelte ki az evolúció igazi kergetőállatnak.

Aztán Anyu rábeszélt, hogy induljunk el a sokcsúszdás játszótér felé. Út közben megnéztük a Vajdahunyad várát, volt benne egy templom, de a tornya nem valami nagy szám, nem került föl a tízes listámra. Az üresen hagyott elárusító bódék sokkal jobban tetszettek. Meg a híd korlátja, amin egyensúlyozni lehetett, persze kétoldali anyai biztosítással.

Engem mindegyre a víz érdekelt, itt is lehetett látni a vár körül valami posványos szottyadékot, kacsák gyalogoltak benne. Magyaráztam Anyunak, hogy engedjen le oda, most biztos nem menekülnek a kis nyomorultak, de valamiért nem akart kötélnek állni. Folyton a vacak csúszdáit promózta. (Jó, nem vacak, de nem kacsa, és nem is víz.)

Szóval gyalogoltunk, győzködtük egymást, később Anyu a nyakában is vitt, és egyszer csak megláttuk a fák között a dombot, ahonnan csúszdákon lehet lecsúszni. (Na, nem én csúszom le rajtuk, de a lehetőség azért objektíve fennáll. Ami engem illet, megnéztem a csúszdát a tetejéről, aztán úgy döntöttem, hogy idősebb koromra is kell hagyni valami izgalmat, és szépen visszamásztam a létrán.)

Mindenesetre a játszótér látványa egészen meghozta a kedvemet az efféle szabadtéri közösségi lazuláshoz, úgyhogy rástartoltam a rácskapura. Kinéztem magamnak két vadidegen kislányt meg az anyukájukat, és beültem közéjük a négyszemélyes asztalkához. Kicsit döbbent fejet vágtak, én meg élveztem a helyzetet.

Aztán visszamentem Anyuért, őt is leültettem egy másik asztalkához, melléje telepedtem, és azt mondtam neki: „és most beszélgessünk”. Anyu először nagyot nevetett, de aztán elmesélte, hogy mi történt velünk ma, a bilizéstől a kacsákon át a csúszdáig. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, én nagyon szeretem az élményeimet azonnal visszahallani verbális formában, így jobban meg tudom élni őket. Legkésőbb az esti elalvásnál elmeséltetem az aznapi kalandokat, és még választok hozzá egy-kettőt a toplistáról (a jelenlegi első három helyezett: 1. a pince Bakonybélben, 2. futóverseny Sülysápon és 3. amikor elmentünk az Anna-réti játszótérre, és sár volt).

Egyszer csak észrevettem, hogy az ovisok a játszótér másik felén valami tök vagány dolgot csinálnak. Atyaég, ezek saraznak!!! Ott a helyem! Nem tudom, hogy gondolják, hogy nélkülem fognak sarazni, szerintem nem is tudják, hogy kell.

Először csak tisztelettudóan segítettem be a munkálataikban. Az ivókúttól vezették a vizet egy nagy árokban egészen a homokozó másik felére, a kiscsúszdához. Több ovis is sürgölődött a kút felőli végen, kisvödrökkel hordták a vizet, mások meg a medret felügyelték, hogy be ne omoljon. Én ezekhez csatlakoztam, és le se tudom írni azt a szinte kézzel fogható örömöt, amikor a kislapátommal belekolontyoltam a finom, híg sárba, áhítattal szemügyre vettem, majd a partra csorgattam.

Később megpróbálkoztam az ellenkező előjelű folyamat tesztelésével is, úgy mint: be a homokot a kupacból az árokba. Ezt az óvodások valamiért nem nagyon szerették. Az egyik kisfiú dühösen magyarázni kezdett, a lányok a pártomat fogták, mondván, én még csak egy kisbaba vagyok. Kisbaba a nőnemű felmenőjük hátsó fele! Otthagytam őket, és elgyalogoltam az események mozgatórugójához, vagyis a kúthoz.

Ez aztán teljesen lenyűgözött. Percekig csak figyeltem, hogyan bukik elő a víz a csőből (közben valahogyan péppé ázott a pelusom, a badim meg a rövidgatyám, a cipőmet Anyu már előbb levette, amikor megnéztem, milyen mély az árok). Aztán rájöttem, hogy ha a vízsugár alá dugom a kezemet vagy a lábamat, az még érdekesebb. Az ovisok közben szakadatlanul hordták a vizet az árkukba, és néha ittak is a csapról, megpróbáltam, nekem is ment. (Anyu picit hátrahőkölt, amikor meglátta.)

Ha engem kérdeztek, az összes csúszda, hinta, EU-konform készségfejlesztő nyavalya nem ér annyit, mint a csapból folyó vízsugár. Mindig más színű, más alakú, ha odatartom az ujjam, és nem lehet megfogni, de közben mégis. Anyu azt mondja, az ilyesmi a felhőkből esik. Múltkor, amikor a napokon keresztül zuhogó eső eléggé a képünkbe tolta a témát séta közben, elmesélte, hogy a patakok, folyók, tavak mind az esővízből lesznek. Megkérdeztem tőle, hogy a fürdővizem is esővíz-e. Anyu meghökkent a kérdésen, aztán összeölelgetett, és azt mondta, hogy okos vagyok. És elmesélte, hogyan kerül a víz a földről a felhőkbe, onnan megint a földre, és időnként a csapba. Na, hát ezek után senki ne mondja nekem, hogy a víz nem érdekes.

Aztán kitalálhatjátok, mi lett a vége. Egyszer csak jött Anyu, hogy harangoznak, bimm-bamm. A harang mondjon le.

Anyu a nagyja sarat lemosta rólam a csap alatt, aztán a nyakába kanyarított, és elbaktattunk a buszhoz. Csak a vonaton öltöztetett át száraz ruhába, de másik cipő nem volt nálunk, így a mezítlábamat lóbáltam a vonatülésen, miközben sajtos rudat és epret ettünk. „Na, szép az élet?” – kérdezte Anyu. Fogalmam sincs, erre mi frappánsat felelhettem volna, és különben is tele volt a szám eperrel.