Lükepék és Gethe felhívtak telefonon, hogy van-e kedvem elutazni valahová a hosszú hétvégére. Zsolibéla is jön. „Zsolibéla egy kutyus!” – ordítottam bele a telefonba, ezt szerencsére igennek vették.
Pénteken már olyan izgatott voltam, hogy nem is tudtam elaludni ebéd után. Segítettem csomagolni Anyunak. Kivettem a táskából a dolgokat, amiket beletett, például a sapkámat vagy a popsikrémet, Anyu után gyalogoltam, és az orra elé tartottam, hogy „ezt is vigyük!” Anyu nem nagyon örült, pedig szerintem sokkal érdekesebb így a csomagolás.
Végül nagy sokára elaludtam, és még akkor is aludtam, amikor Zsolibéláék megérkeztek. Így nem volt idő itthon vacsorázni, csak az autóban, ami hiba volt, mert később, a Bakonybél előtti faluban újból találkoztam a vacsorámmal. Azóta úgy hívják azt a helyet, hogy „a hányós falu”. Eléggé megszeppentem, mert még nem történt velem ilyesmi. Anyu levetkőztetett, és egy takaróba bugyolálva vigasztalt, miközben Lükepék és Gethe igen hősies magatartást tanúsítottak lehánytgyerekülés-fronton.
Út közben ránk sötétedett, ami csak azért volt rossz, mert így Zsolibéla beleolvadt a háttérbe. „Nem látom Zsolibélát!” – kiáltottam időnként rémülten, de Lükepék megnyugtatott, hogy ott alszik a lábamnál, és néha Zsolibéla is jelezte egy kis lábszaglászással, hogy tényleg nem hagytuk el az egyik út menti kilométerkőnél.
Végül megérkeztünk Bakonybélbe, a Dombóvár vendégházba. Nagyon tetszett nekem a ház, de ez csak akkor derült ki, amikor találtam néhány plüssjátékot a berendezési tárgyak között, mert először eléggé meg voltam szeppenve (tudjátok, még a hányós ügy miatt). A nagy ebédlőasztal körül vacsoráztunk mindannyian, én is ettem egy kis pirítós kenyeret, azután megmostak a nagykádban, amit utáltam. De az vicces volt, hogy egy szobában aludtam Apuval (otthon külön szobánk van Anyuval). Két nagy franciaágyunk volt, az egyik Apué, a másikon mi ketten Anyuval, illetve Anyué egy kis sáv a szélén, a többi részen én aludtam egyenletes eloszlásban. Hű, szeretem, ha jó nagy helyem van! (Kivéve a fürdéshez.) Nem tudom, otthon miért altatnak abban a pici kiságyban.
Reggel, amikor fölébredtem, Zsolibéla már ébren volt. Hű, biztos keres! Gyorsan kiugrottam az ágyból. Zsolibéla az ebédlőben várt, jól megölelgettem, és mondtam neki, hogy szeretem. Lehet, hogy kicsit hangosan mondtam. Megreggeliztünk, és elmentünk egy túra nevű helyre. Sokan voltak még ott rajtunk kívül, szerencsére gyerekek is, volt egy kolléganő szintén háti hordozóban. Valami őzikéket vagy tőzikéket mentünk nézni. Először háti hordozóban vittek, ez vicces is volt egy ideig. Nagyon tetszett a havas erdő a sok fával (hú, mennyi bot mindenfelé!), lelkesen kiabáltam, hogy „szeretek túrázni”.
Aztán kezdtem megunni az egy helyben ülést. Apu idegeskedett, hogy mi lesz velem kilenc kilométeren át. Végül kivettek a háti hordozóból, és hagyták, hogy gyalogoljak. Ezt már sokkal jobban szerettem, csak szokás szerint nem volt túl hatékony a haladás szempontjából (a botgyűjtés szempontjából igen, de ez valamiért a szüleimnél nem tényező). Végül Apu és Anyu megfogták a két kezemet, és közöttük gyalogoltam, néha bukdácsolva a nagy bakancsomban, de mivel vigyorogtam és lelkes fejet vágtam, beletörődtek, hogy az én esetemben a gyerekvonszolás valószínűleg kedvezőbb szállítási mód, mint a hordozó.
Később, amikor kicsit már elfáradtam, hagytam, hogy megint vigyenek valamennyit a hordozóban is. Láttunk egy szép kis befagyott tavacskát (megpróbáltam beleesni, de nem engedték), és végül tényleg megtaláltuk a tőzike nevű virágokat. Megsimogattam őket, és azt kiabáltam, hogy „nagyon kell vigyázni, nehogy megsérüljenek”. (Ezt néhány hete mondták nekem valami másra, már nem emlékszem, hogy mire.)
Szerencsére volt nálunk kalács, mert jól megéheztem a nagy túrázásban. Azért otthon persze még megettem az ebédemet. Közben Gethe nagyon vicces bácsikat mutatott nekem a gépen, táncoltak, és azt énekelték, hogy „fishing on Orfű”. (Lehet, hogy nem nekem akarta megmutatni, mindenesetre odarohantam, és követeltem, hogy még nézzük őket.) Sajnos egy idő után nem tudtam tovább nézni, mert leragadt a szemem. Apunak is, így a világon elsőként Apuval aludtam el (eddig azt hittem, hogy csak Anyuval tudok). Illetve ő előbb elaludt, én még lengettem egy kicsit a kisegeremet, miközben korholtam, hogy „aludjál már, Kisegér, én is álmos vagyok”.
Amikor fölébredtem, nagyon jó illat volt az egész házban. Lükepék valami csülök nevű dolgot sütött. (Előtte egy csirkét is, de azt már megették, alig egy negyedet hagytak nekem belőle, gyorsan becuppantottam.) Hű, a csülök nagyon szép volt! Azért még kaptam olyat is, meg nagyon finom csülkös krumplit. Úgy döntöttem, hogy a csülkös krumpli a kedvenc ételem. Összességében véve roppant elégedett voltam a dolgok állásával, jól tele volt a hasam, kellemesen elfáradtam a túrán, és ott volt Zsolibéla, aki az egyik legérdekesebb élőlény a világon. (Például van lába. Többször megtaláltam, és mindenkinek megmutattam.) Megint a fülébe kiabáltam, hogy szeretem, és néhányszor jól megölelgettem, bár ennek mintha nem örült volna felhőtlenül. De az tetszett neki, amikor ennivalókat tettem a szájába, és nagyon vigyázott, hogy óvatosan vegye ki a kezemből a csülökbőrt.
A többiek Tikal nevű játékot játszottak, én Zsolibélának énekeltem, bár egy idő után kezdett kicsit egyoldalúnak tűnni, hogy sose felel semmit. Kiabáltam neki, hogy „válaszoljál, Zsolibéla!” Erre sem történt semmi, ezért visszatértem a lábkeresős játékhoz.
Megint a nagykádban kellett fürödni, de utána az alvás vicces volt. Apu mesélt, úgy, mint otthon. Kár, hogy annyi szobánk van, mert együtt aludni sokkal érdekesebb.
Kilenckor ébredtem, és az első gondolatom az volt, hogy ma még nem is mondtam Zsolibélának, hogy szeretem. Lehet, hogy nem tudja! Kiszaladtam hozzá, megölelgettem, és belekiabáltam a fülébe. (Kicsit bemászott az asztal alá.) Jó hangulatban reggeliztünk a nagy asztal körül, aztán elindultunk egy kirándulás nevű helyre. Megnéztük a templomtornyot (jövet-menet lelkesen süvöltöztem, hogy „templomtorony!”), aztán elsétáltunk egy kis tóig meg egy kápolnáig. Körös-körül rengeteg hóvirág bólogatott. Ezeket már ismerem! (Nagyon kell vigyázni, nehogy megsérüljenek.) Fölgyalogoltunk a kálváriadombra, én teljesen saját erőből, szerencsére már letettek róla, hogy folyton hurcoljanak. Lükepék és Gethe valamilyen dobozkát kerestek, ekkor még nem sejtettem, hogy miért.
Hazafelé elváltunk a többiektől, akik a boltba tartottak, és ketten hazamentünk Apuval. Ritkán szoktam kettesben lenni Apuval, ráadásul most csakis rám figyelt! Megpróbáltam gyorsan megosztani vele minden fontos gondolatomat. Hamarosan megérkeztek a többiek is, hoztak krumplit, szalonnát, és nekiláttunk az ebédkészítésnek. Lehettem nehéz a konyhában, és Gethe hámozott nekem narancsot.
Ebéd után Apu elbúcsúzott, és hazament Budapestre busszal. Kicsit sírdogáltam. Lükepék és Gethe pedig elmentek Zircre, megnézni valakinek az apját… apát… ságot… Valami ilyesmi. Szerencsére Zsolibéla velünk maradt. Ő is bánatos volt, én is, így aztán sóhajtozva elaludtunk. (Nekem nem sok kellett hozzá, még a Kisegeret sem lengettem.)
Mire fölébredtem, már sötét este volt, és Gethe meg Lükepék is hazaértek. Éppen azt mesélték, mennyi érdekes dolgot láttak. Megnéztem a Híradót az asztal tetején ülve, ettől otthonos érzésem támadt. (Láttam kutyust, vonatot meg bácsikat, akik butaságot beszéltek.) Utána szerencsére adtak enni, mert már nagyon éhes voltam. Csülkös krumplit kaptam egy kis csülökkel, ettől helyreállt a világbéke.
Gyorsan biztosítottam róla Zsolibélát, hogy szeretem. Kicsikét morgott. Lükepék mondta neki, hogy „Ez mi volt?!” Ez jó, gyorsan megtanulom én is!
Vacsora után a többiek Alhambrát játszottak, én Zsolibéla lábait számoltam, és ha tiltakozni próbált, megszidtam, hogy „Ez mi volt?!” Adtak nekem mindenféle alkatrészt a társasjátékból, hogy Zsolibéla fellélegezhessen egy kicsit. Vidám este volt, nem is voltam álmos, de azért kötelességszerűen ordítottam, amikor lezuhanyoztak a nagykádban. Lükepék fogta a kezemet.
Anyu mesét olvasott nekem, aztán azt mondta, hogy kiszalad pisilni, várjam meg a szobában. Vártam türelmesen, lapozgattam a mesekönyvet, később mintha megismertem volna Anyu lépteit az ajtó előtt, aztán eltűnt valahová. Egyszer csak furcsa és riasztó zajt hallottam, vagyis inkább durrogást, ami mintha a falakból jött volna. Aggódva nézegettem körül. Valami szörnyűség történik, engem meg jól itt hagytak! Mi lehet a többiekkel? Mit csináljak, szóljak valakinek?
Szerencsére nemsokára meghallottam Anyu futó lépteit a pincelépcsőn fölfelé (a szobánk mellett volt a le- és följáró a másik két szintre). Beszaladt a szobába, összeölelgetett, és azt mondta, ne haragudjak, amiért nem szólt, hogy lemegy a pincébe, és teljesen jogos, hogy megijedtem. Elmesélte, hogy miközben visszafelé jött a fürdőszobából, észrevette, hogy valaki van lent a pincében. Leszólt, de nem kapott választ. Így gyorsan leszaladt a lépcsőn, és Lükepéket találta odalent, aki a kialudt kazánnal birkózott. Nem akart gyújtóst vágni, nehogy fölverje az egész házat, a vastag fahasábok pedig nem gyulladtak meg. Anyu gyorsan összecsapkodott egy kis gyújtóst, aztán rájött, hogy ettől biztos megijedtem odafönt, és fölszaladt.
Megkérdezte, szeretném-e megnézni, mi durrogott, és akkor láthatom, hogy nem kell félni tőle. Megszeppenve bólogattam. Anyu hálózsákostól a hóna alá csapott, és leballagtunk a pincébe. Ez nagyon érdekes volt, és egy kicsit ijesztő. Még sosem voltam pincében. Lükepék forgáccsal és papírral próbálta meggyújtani a fákat a kazánban, de a fák nedvesek voltak. Anyu letett egy régi heverőre, és megmutatta, hogyan vágják a gyújtóst a baltával. Elmagyarázták, hogy azért aggódnak ennyire, mert kialudt a kazán, és ha nem sikerül visszagyújtani, nem lesz fűtés a házban, és fázni fogunk éjszaka. Aha. Drukkoltam nekik, hogy sikerüljön. Végre fölcsaptak a lángok a nagy fekete izében, és Lükepék elégedetten hátralépett. Jaj, de jó! Sikerült! Most már nem fogunk fázni! (Nekem pedig lesz mit mesélnem a következő néhány hétben.)
Fönt a szobában odabújtam Anyuhoz, és már aludtam is. Nagyon hamar eljött a másnap reggel. Anyu fölhúzta a redőnyt, a napocska besütött a szobába. De szép idő van! Szeretem Zsolibélát! (Nem tudtam kimutatni, mert elbújt.) Anyu azt mondta, csak az egyik kezemmel simogassam Zsolit, ne öleljem magamhoz két kézzel és ne szorongassam. De akkor honnan tudja, hogy SZERETEM?!
Szerencsére kaptam reggelit, aztán elindultunk megint erre a kirándulás nevű helyre. Azt hittem, már az egészet láttuk, de ezek szerint maradtak még földerítetlen szegletei. Lükepék és Gethe azt mondták, hogy most egy tanösvényt fogok látni. Meg minden más érdekeset. (Például Zsolibélát.)
Ugyanonnan indultunk, ahonnan szombat reggel tőzikét nézni, de alig ismertem rá az erdőre. Az összes hó elolvadt, és szépen sütött a nap. Először sok-sok lépcsőn kellett fölmászni, ez tetszett, mert szeretek fölfelé gyalogolni. (Különben sem árt izommá alakítanom azt a sok csülköt.) A vízszintes haladás már nem ment olyan zökkenőmentesen, tudjátok, a botok és egyéb piszkálni valók… De megvártak. Aztán megint emelkedő következett, itt már hajlandó voltam hordozóba ülni, és Gethe vitt a hátán. Mutatott nekem turistajelzéseket.
Amikor fölértünk a hegytetőre, megpihentünk egy kidőlt fánál. A kérge egészen langyos volt a napsütéstől. Gethe, Lükepék és Zsolibéla átfésülték a környező erdőt. Azt mondták, megint egy olyan dobozkát keresnek, mint tegnap (a tegnapi nem lett meg). Vajon miért ilyen fontos ez a dobozka? Mi lehet benne, talán ennivaló?
Egyszer csak Lükepék bukkant ki a bozótból, a kezében egy nagy dobozzal. Megvan! Azt mondták nekem, hogy az egy geoláda. Mindenféle érdekes dolog volt benne, és mindegyiket megnézhettem. Azt is mondták, hogy választhatok közülük egyet. Az milyen, hogy választani? Mindegyiket jól megnéztem, egy kicsit vittem őket, aztán visszatettem szépen a dobozba. Megint mondták, hogy válasszak. Milyen váll? Határozottan zavarba jöttem. Végül Lükepék kivett egy bácsit a dobozból, és a kezembe nyomta. Nagyon érdekes bácsi volt, egy katona bácsi fémből, alabárddal a kezében. Sokáig nézegettem. Lükepék pedig visszazárta a dobozt, és visszatették oda, ahol találták.
Továbbindultunk, most már lefelé a hegyről, én a zsebemben vittem a bácsimat. A következő úticélunk egy barlang volt, amiről nem tudtam, hogy micsoda. Aztán megláttam, hogy a barlang egy nagy lyuk a sziklában. Be is mentünk, és Anyu mondta, hogy most bent vagyunk a hegy alatt. Nagyon érdekesnek találtam a barlangot, körbe-körbe sétáltam, és mindent megnéztem. Lükepék és Anyu énekelgettek, a barlang érdekesen fölerősítette a hangot. Amikor azt mondták, hogy ideje továbbmenni, sírni kezdtem (a barlang ezt is fölerősítette, nem mintha lett volna hová).
Sokáig sírdogáltam, vissza szerettem volna menni a barlangba, vagy fölé a sziklára, vagy bárhová, csak vissza. Sajnos Anyu kíméletlenül elcipelt. Azt mondta, hogy már fáradt vagyok, mert sokat nyüzsögtem és keveset aludtam az elmúlt napokban, majd otthon lesz mit kipihenni. (De én nem szerettem volna hazamenni!) Vigasztaltak, próbálták elterelni a figyelmemet, de az én figyelmem nem elterelhető. Mutattak nekem kankalinokat, ez végül is érdekes volt. (Vigyáztam, nehogy megsérüljenek.) Nagy nehezen abbahagytam az ordítozást, és alkudozni kezdtem Anyuval, hogy tegyen le. Fő érvként egy tócsára mutattam, hogy „nem lépek bele abba a pocsolyába!” Az út túloldalán lévőről nem nyilatkoztam… De erre csak akkor jöttek rá, amikor letettek.
A kirándulás után visszatértünk a házba, és összepakoltunk. Utoljára még jól megszeretgettem Zsolibélát, azután elmentünk egy vendéglőbe, hogy ott ebédeljünk. Mire odaértünk, már nagyon izgatott voltam, hogy most fogok enni kapni. Így aztán amikor egy néni megállt az asztalunk mellett, és megkérdezte, hogy mit szeretnénk, a többieket megelőzve szóltam neki, hogy „kérek szépen ennivalót”. A néni nevetett, és adott nekem papírt meg tollat, hogy rajzoljak, és nagyon finom zöldséges rizst hozott. Megettem az egészet, és még Anyu krumplijából is egy kicsit, azután beszálltunk az autóba, és elindultunk Budapest felé. Gethe úgy tippelte, hogy mire Zircre érünk, aludni fogok, de én már a Zirc előtti faluban aludtam.
Másnap itthon egész nap geoládáztam. Vagyis eldugtam a bácsimat mindenféle helyekre, és megtaláltam. Most, hogy végre tisztességesen kialudtam magam (egy hét kemény munkával), már nagyon hiányzik megint egy kis nyüzsgés. Nem tudtok valami jó kis programot?
Hozzám szóltak