Talán már említettem, hogy szeretek enni. Amióta az első kanál reszelt alma lecsúszott a torkomon másfél éves koromban (és rájöttem, hogy az mememe), nagy barátsággal viseltetem a táplálkozás iránt.

Ezért döbben meg Anyu, amikor nagyjából egy hónapja egyszer csak hisztizni kezdtem a délutáni evésnél. Már korábban is voltak kisebb összetűzések, mert születetten türelmetlen vagyok, nem nagyon szeretek egy helyben ülni még az evés kedvéért sem (Anyu már néhány napos koromban azon gondolkodott, hogy a szopizás idejére szigetelőszalaggal kellene a testemhez rögzítenie a kezemet meg a lábamat, mint a csatornából megmentett krokodiloknak).

Lencsefőzeléket ettem éppen, amit ráadásul szeretek is (jó vicc, mindent szeretek). Illetve nem ettem, mert konokul összeszorítottam a számat, és ellöktem Anyu kezét. Kizárt dolog, hogy ne legyek éhes (mindig éhes vagyok). Mi történhetett?

Anyu végül rájött a megoldásra. Mostanában mindent egyedül szeretnék csinálni: egyedül sétálok az utcán (erről pont legutóbb meséltem nektek), egyedül próbálom felhúzni a zoknimat, és miután tésztába tettek, egyedül viszem ki a pelenkámat a szemetesbe. Senki se mondta, hogy ezt tegyem, rohanok, és felkapom Anyu orra elől, mielőtt még kivihetné. Sőt, ha Anyu nem figyel, és véletlenül kidobja, csalódottan kiabálom, hogy „nincs itt”!

A reggelimet már nyáron is egyedül ettem, akkor a felkockázott őszibarackot rakosgattam a számba, mostanában inkább kenyeret kapok, ugyanúgy kockákra vagdosva. Néha főtt zöldséget, de ha megettem, még felsorakozom a konyhában a tányérkámmal, és várom a kenyeremet.

A kézzel evés ennek megfelelően elég jól megy, de a kanállal még gondjaim voltak. Ezért délutánonként Anyu lapátolta a számba a krumplipürét, sütőtököt, sárgaborsó-főzeléket, meg mindent, amihez kanál kellett.

Nos, én pedig  úgy döntöttem, hogy az etetés komoly beavatkozás a belügyeimbe. Önálló entitás vagyok, nem kell kanalat tömködni a számba, mint egy dedósnak! Amikor Anyu másnap ismét megpróbálkozott, mondtam is neki, hogy „Én! Ege… gyede… dedül!”

Rendben van, egyezett bele végül Anyu (nem nagyon volt más választása). Ha egyszer fejlődni akarok, úgysem lehet visszatartani. És törni kezdte a fejét, mit tegyen, hogy a lakásunk lehetőleg még lakható legyen egy ideig önállósodási törekvéseim után is.

Nyár végén már próbáltam egyedül krumplipürét enni a teraszon, több-kevesebb sikerrel, de akkor egyszerűen megmostak egy lavór vízben utána, a teraszt és a műanyag széket letörölgették, a többit pedig az esőre bízták. Ahogy Dorka barátnőm anyukája, Kata megjegyezte: „nyáron nem nehéz gyereket etetni, egyszerűen kiültetjük őket a kertbe egy szál pelenkában, műanyag asztalhoz, a végén meg csak leslagozzuk őket az asztallal-székkel együtt”. De mit csináljunk télen, a lakásban?

Végül Anyu azt találta ki, hogy egy nagy nejlont terít a földre, rám ad egy rosszabb nadrágot, a zoknimat pedig leveszi (a talpából elég nehéz kimosni a beletaposott rizst). Kicsit aggódott, amikor először szabadjára engedett engem a nejlonon a krumplipürémmel. Legnagyobb meglepetésére a krumpli legalább kilencven százaléka a számba került, roppant elégedett voltam a teljesítményemmel, ráadásul neki is lett egy szabad órája, amíg én elfoglaltam magam a kanalazgatással.

Tessék, végül is mindenki jól járt ezzel a változtatással – csak tudnám, akkor miért volt olyan nehéz keresztülvinnem…

Azóta Anyu arra is rájött, hogy az egyedüli kanalazgatásom koránt sem okoz akkora természeti katasztrófát, mint először gondolta. (Igaz, hogy közben én is sokat ügyesedtem.) A főtt tésztát vagy főtt zöldséget például már egész ügyesen bepakolom a számba kisvillával, a kelbimbó után múltkor még a kezemet sem kellett megtörölni. A nejlonom helyett néha textilpelenkára ültetnek, és néha az etetőszékbe (ilyenkor a szék alá kerül a nejlon, vagy újságpapír). A rizzsel még nehezen boldogulok, de dolgozom a problémán.

Az etetőszéknek megvannak az előnyei és a hátrányai is. Nagyobb területen tudom szétpotyogtatni az ennivalót, viszont legalább ellenőrzött helyen vagyok, nem tudok elmászkálni. Ha megunom, kiabálok, hogy „leszállsz! leszállsz!”

A főtt, összetört sütőtököt egyáltalán nem sikerült megennem, mert lecsúszik a kanálról a nyavalyás! Pedig nagyon szeretem a sütőtököt. De ezt a problémát is megoldottuk, most kockákra vágva kapom.

Az én opportunista anyukám néha megpróbál rávenni, hogy egyek inkább kézzel. Mondván, ha nincs kanál, nincs potyogtatás. Hogyisne! Abban hol a fejlődés? Az már eddig is ment! Anyunak is meg kell tanulnia, hogy a jövő útján nincs megállás, akkor sem, ha a haladás napi kétszeri porszívózással és megnövekedett folttisztítópor-fogyasztással jár.

Sőt, a napokban elkezdtem a reggeli kenyeremet is villával enni. Ha egyszer fejleszteni kell a technikámat, akkor mozduljunk rá a témára! Most ez a dolgom, és kész. Először a Mama által hozott játék evőeszközökkel másztam bele a reggelimbe. Anyu próbálta magyarázgatni, hogy az nem arra való, és hogy a kenyeret igazán megehetném kézzel is. Hiába. Végül kaptam rendes műanyag villát.

Igaz, hogy a reggelim elfogyasztása így most legalább fél óráig tart a korábbi néhány perc helyett, de ha egyszer erre vezet a jövő útja, senki nem várhatja el tőlem, hogy az útpadkán kuporogjak a kenyeremet rágcsálva!