Szia!

Ez egy gombamód növekvő kislány naplója, amelyben kalandjairól és egy vidám-különös világra való rácsodálkozásáról mesél neked.

Hozzám szóltak

  • olahtamas-: Jó volt olvasni felőletek! Izgalmas lehet ez a KOLBÁSZ, hogy tanulni lehet belőle :) (2020.05.01. 20:23) Hómofisz
  • fűzfavirág: Nagyon várom a nyári beszámolót, és küldtem mailt! (2019.09.13. 23:13) A mesélő nyuszi
  • fűzfavirág: Boldog karácsonyt, küldtem mailt :) (2018.12.21. 20:13) Az igazi Mikulás
  • fűzfavirág: Gyönyörűek a koszorúk! Boldog karácsonyt az egész családnak :) (2018.12.18. 19:53) Az igazi Mikulás
  • olahtamas-: Tényleg gombamód növekedés esetének fennforgása van :) Ez a felvételizés már teljesen ... (2018.12.17. 10:44) Az igazi Mikulás
  • olahtamas-: Csak jó lehet, egy olyan nyaralás, amiben van grillkolbász is :) (2018.08.31. 11:12) Az évszázad nyaralása
  • Tündérke21: Nagyon tetszett a beszámoló, nem csodálom, hogy ez volt az évszázad nyaralása! ♥♥♥ (2018.08.30. 20:51) Az évszázad nyaralása
  • olahtamas-: BUÉK ! Jó hosszú volt a csendkirály :) (2018.07.09. 07:05) Tíz, tíz, tiszta víz
  • Utolsó 20

Az időgépem

március 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

A világ a falon túl

Tiszta a levegő?

Budapest légszennyezettsége

Van itt még valaki?

Már nagyon várom

Ebből mazsolázhatsz

Az életem filmje

Társalgás kezdőknek

2009.10.21. 16:49 - Jankapanka

Címkék: alvás szoptatás vonat fürdés beszédfejlődés kutyus elalvás eblé hadzsidzsi

 

Ezennel értesítem azokat, akik aggódtak a beszédfejlődésem miatt, hogy már megfejlődtem. Tökéletesen ki tudom fejezni magamat, és mindent megértek, amit hallok. Szóval a magam részéről befejezettnek nyilvánítom a dolgot, és holnaptól valami más tennivalót keresek. Például megtanulok programozni.

 

Addig már eljutottam, hogy be tudom kapcsolni Anyu gépét. (Apuét nem, mert elviszi magával, a bekapcsológombbal együtt. Amikor elmegy vaattal dolbozni Budapestre, és mondja az iskolás gyerekeknek, hogy „szeerbusztok”. Legalábbis ha engem kérdeztek, ezt csinálja az apám.) (De ha nem kérdeztek, akkor is elmondom legalább félóránként.)

 

A gépet nagy suttyomban szoktam bekapcsolni, és nyomogatom. Ilyenkor mindenféle érdekes dolgot csinál. (Anyu szerint ezek a dolgok nem érdekesek, hanem rosszalkodás. De lehet, hogy ez szinonima.)

 

Néha megfeledkezem magamról, és felkiáltok, hogy „Panni! Füle! Másik!”. Ilyenkor Anyu rohanvást jő a konyhából, és kikapcsolja a gépet. Francba. Nem tudok vigyázni… Szerintem direkt az én leleplezésem végett használja háttérnek a képemet, mert tudja, hogy a saját látványomnak ritkán tudok ellenállni, és megszámolom az érzékszerveimet. Amint meghallja valahonnan, hogy „Orra! Szája!”, azonnal ugrik, bár néha megtréfálom, és a tükör előtt tartok névsorolvasást.

 

Többen állítják, hogy nem lehet valakit úgy hívni, hogy Zsírdzsidzsi. Ezt én tapasztalatból cáfolom, mert engem például úgy hívnak, és én valaki vagyok, szóval de. Az elnevezés még a réges-régi eblézős időszakra nyúlik vissza, amikor a világban megtapasztalt törvényszerűségek iránti rosszallásomat dühödt „hadzsidzsi!” kiáltozással fejeztem ki, ha meg csak úgy szimplán méltatlankodtam (ez volt az alapjárat), akkor teli szájjal fröcsögtettem, hogy „Zsííír! Zs zs zs zs zs zzzzzzzsssssír!”. Szellemileg nem teljesen befejezett szüleimnek akkoriban minden „zzsír” volt, ami nem „dzsidzsi”. De Dzsidzsi én voltam, szóval minden más zsír. Ragoztuk is, eblé, ebzsír, hadzsidzsizsír, zsírdzsidzsi. Rajtam maradt, és egyszer, amikor a tükörben nézegetve magamat, rám mutattak, hogy ki az ott, megfontoltan kijelentettem, hogy Zsírdzsidzsi. Csak hogy tudják.

 

Így aztán utóbbi hónapjaimat Zsírdzsidzsiként éltem le. De ez már a múlté. Azóta valahogy a fülembe jutott, hogy én egy Panni vagyok. Ezt követően egy ideig a „Pajci” nevet alkalmaztam magamra, a gyakran hallott „Panni cica” rövidítéseként (bár ha választani lehet, inkább kutyus lennék), majd nemrégiben, amikor Apuval éppen a teraszon beszélgettünk, ebben is áttörés történt.

 

Apu magára mutatott, és azt mondta: „Én vagyok Apu.” Aztán rám, és hozzátette: „És te?”. Jól megfontoltam a kérdést, én is magamra mutattam, és így feleltem: „Én… vagyok… Panni.”

 

Ez fontos közlés volt, és azonnal le is mérhettem a hatást Apun. Szerintem bekerül a filmtörténet öt legjelentősebb mondata közé, az „Én vagyok az apád!” mellé, bár be kell látnunk, hogy ez utóbbi koránt sem akkora szám. Apa bárki lehet. Több milliárd apa él a földön. De Panni…

 

Na jó, abból a több milliárd apából csak egy az enyém, foglalkozom is vele eleget, hogy tudatosuljon benne a saját fontossága. Reggel, amikor fölébredek a kiságyamban, átsandítok a fotelágyra, hogy Anyu ébren van-e már (ha csak félig, akkor egy ideig bújócskázunk a kispárna mögött, ő megpróbál alvás közben „kukucs”-olni, én vihogok), aztán amikor úgy látom, hogy már magához tért, a minden napi első kérdésem: „Apuci?”

 

Sajnos, erre általában azt a választ kapom, hogy „elment”. (Tudom. Budapestre, a hülye vaattal. Dolbozni. Vagyis azt mondani az iskolás gyerekeknek, hogy „szeerbusztok”. Tisztában vagyok vele, fölösleges még egyszer elmondani. Azért elmondom.)

 

Aztán, ha már apám nincs, bejelentem az igényemet: „cici”. De még mielőtt rácsatlakoznék, galádul vigyorogni kezdek, és közlöm, hogy „másik!”. E kérdés kapcsán újabban nézetkülönbségünk alakult ki, Anyu szerint csak szívatom, és már nem is kell nekem cici, míg én állítom, hogy nagyon is kell, csak a másik. Mindig a másik. Némi „nem” és „de” és „másik” után végül iszom egy kis tejet, csak úgy nosztalgiából, aztán kijelentem, hogy most már adhatnának enni valami rendeset. (A „mememe” vezényszót egyébként felváltotta a „szája, szája!”, valamint az „eszik!” és a „megette”.)

 

Felöltözünk, diktálom Anyunak, hogy „keze” és „bal lába” (két lábam van, a „bal lába” meg a „másik”), közben azt is előírom, hogy mit énekeljen. A listavezető az „Erdoerdo”. Úgy folytatódik, hogy „de magos a teteje”, de azt én még nem tudom, csak a tetejét. Anyu megáll ott, hogy „de magos a”, én meg vidoran fújom, hogy „teteeeeje!”. „Jaj, de régen lehullott a…” – „leveeeele!”. Amikor elérünk odáig, hogy „Árva madár párját keresi benne”, elkezdem szinkronizálni a madarat, hogy „Nincs itt… Nincs itt!”. Mármint a párja. Amiről Anyu megmondta nekem, hogy egy másik madár. Most én vagyok a másik madár, és Anyu keres, de a másik madár nincs itt… Nincs itt… Hopp, megvan! Ez egy olyan madár, amelyik rettenetesen vihog.

 

Anyukámnak semmi hallása, de nagyon szeret énekelni, én meg szeretem, amikor énekel. Meg azt is, ha beszél. Folyton beszél hozzám, amióta csak megszülettem, először talán azért, hogy ne féljen annyira, úgy, ahogy a sötét erdőben fütyörészik az ember. Később észrevette, hogy figyelek, aztán egyszer csak azt is, hogy értem, amikor még talán nem is kellett volna értenem. Most meg már válaszolok is neki. Figyelmesen hallgatom, és ha olyan szót használ, amelyet nem ismerek, visszakérdezek. Például megkérdezem, hogy mi van már Apuval (csak nem dolbozni ment vaattal Budapestre? Gyerekek, szeerbusz?), ő meg elmeséli, hogy hol van és mit csinál, és hogy majd este jön haza hozzám vonattal. „Este?” – kérdezem. „Este” – ismétli Anyu, és elmagyarázza, hogy akkor van este, amikor besötétedik, és leengedjük a redőnyöket, felkapcsoljuk a lámpákat. Akkor jön Apu. „Este.” Jól megjegyzem.

 

Délután a fürdőszobában dzsemborizunk éppen, Anyu a ruháimon cseréli a folttisztítós vizet, én meg szóval tartom, mindenről megkérdezem, hogy „mi ez?” Régebben csak úgy kérdeztem, hogy „ez?”, de most már ellestem a nagyoktól, hogy így kell. Anyu meg válaszolgat. „Fürdőkád. Vödör. Csatornafedél.” A csatornafedél a kedvencem már nyár óta, minden másodikra azt kérdezem. De most a fürdőkád tetszik meg, Anyu elmeséli, hogy ott fürdik Apu, meg ő is, hajat is mosnak, de egyáltalán nem nyinyilnek. (Vigyorogva szinkronizálom, hogy „nyinyinyinyi!”. Lehet, hogy ők nem nyinyilnek hajmosás közben, de azért tudjanak róla, hogy azt úgy kell.) Furdókád. Én meg a kiskádamban fürdöm. Halak. Hajó. Aztán tűnődöm egy sort, és jelentőségteljes pofával hozzáteszem: „este!”. Anyu összeölelget, én meg büszke vagyok a tudományomra.

 

Egyébként a nyári kánikula óta (amikor nem akartuk összegőzölni elalvás előtt a szobámat) már nem a gyerekszobában fürdöm, hanem a közlekedőfolyosón. Itt elég nagy hely van, közelebb is vagyunk a fürdőszobához, a konyhához, és a kőről föl lehet törölni a kipancsolt vizet. (Fogalmam sincs, ki pancsolja ki, mialatt én szép kulturáltan játszom a halakkal.) A szappanozás (vagyis mosakodókrémezés) fölötti visítozós nézeteltérést már megoldottuk, megkérdezik tőlem, hogy „melyik kezedet?”, én meg boldogan előretolom mind a kettőt. Kivéve egyik este, amikor nem akartam elengedni a halat, ezért a hátam mögé dugtam a kezemet, és közöltem, hogy „nincs itt”.

 

Apu megtöröl, felöltöztet, közben még jár nekem némi kívánságműsor, „erdoerdo, teteje-teteje, levele”. Aztán megkérdezik, hogy mi jön most. „Ciciiii!” Anyu szerint hangember vagyok, mert már az esti szopi is átcsapott nagy másikozásba, meg egyéb kisbabahumorba. Na, azért iszom még pár kortyot, csak az önazonosság végett, de egy-két oldalcsere után már nem is azt rötyögöm, hogy „másik”, hanem egyenesen azt, hogy „nyusziii!”.

 

Ez a „nyuszi” pedig azt jelenti, hogy hagyjuk már a cicizést, úgysem alszom el rajta, hanem Anyu fektessen le a fotelágyba maga mellé, és mesélje el, hogy ki hol alszik, a nyuszik az erdőben, meg a madarak a fán. Első alkalommal, amikor ezt mesélte, nagyon megragadta a fantáziámat, hogy a kutyusnak nincs ágya. A földön alszik a kutyus. Még félálomban is azt dörmögtem az orrom alatt, hogy „nincs-nincs… ágya, vuv-vuv”. (Akkor még nem tudtam kimondani, hogy „kutyus”, ez vadonatúj fejlesztés.) Nekem van ágyam, kérésre meg is mutatom, hogy hol. Néha be is kéredzkedem, de többször alszom el Anyu mellett, mert szeretem az esti összebújós mesélést, amikor megmutatjuk, hogyan kucorodnak össze a nyuszik, meg a fán a madarak. Ha Anyu kihagyja valamelyik elemet, gyorsan helyreigazítom. A fának lehullott a levele (jaj, de régen), én is láttam, sétáltam is benne, csörög. Abba bújnak bele a nyuszik, hogy ne fázzanak, mert esik az eső, fúj a szél. Milyen jó itt nekem a napraforgós párnán (annak is van levele, tegnap mutattam, amikor Anyu már épp azt hitte, hogy alszom), odakucorodom Anyuhoz, félálomban még megpuszilom az orrát, jó nyálasan. Aztán még egyszer. Aztán elcsitul egy időre a beszédáradat, és csak álmomban közlöm néha, hogy „nem!”, és hogy „másik”.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://jankapanka.blog.hu/api/trackback/id/tr621465770

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.


süti beállítások módosítása