Anyu sokáig úgy gondolta, a „vendég a háznál” kifejezést úgy kell értelmezni, hogy a kisbaba, kisgyerek csak vendégségben van nálunk, mert előbb-utóbb felnő, és hazamegy a saját életébe. Ezért nem csak hogy vendégnek kijáró tisztelettel kell kezelni, de azt sem szabad elfelejteni, hogy nem a mi tulajdonunk, és életének nem az a célja, hogy a miénk kényelmesebb legyen. Az a kisgyerek, aki egész nap töri valamiben a fejét, és világra szóló tervei megvalósítása közben néha összerajzolja a falat, vagy eltör ezt-azt, a szülőknek talán okoz némi kellemetlenséget, de feltehetően nem ő lesz az, akit kiszorítanak a munkaerőpiacról a nála talpraesettebbek. Ha egy szülő azt várja el a gyerekétől, hogy gondolkodás és vitatkozás nélkül kövesse az utasításait, talán nem is gondol rá, hogy eljön az idő, amikor nem ő fogja adni ezeket az utasításokat, hanem egy élősködő főnök vagy egy rossz természetű házastárs.

A napokban azonban Anyu rájött, hogy a „vendég a háznál”-nak más jelentése is van. Érdeklődöm a dolgai iránt, egész nap beszélgetünk és mindent együtt csinálunk, ez olyan, mintha minden nap vendégség volna. Igazán jól szórakozunk együtt.

Ráadásul én olyan vendég vagyok, aki segít is. (Nálunk különben is igen rendes vendégek járnak, szoktak magunknak gofrit sütni, és néha összepakolják a játékaimat…) Most már nemcsak viszem a dolgokat, hanem hozom is. Ha észreveszem, hogy a szüleim készülődnek, mindjárt indulunk valahová, azonnal ugrom, és hozom a cipőjüket. (Ennek nem mindig örülnek.) A használt pelenkámat kidobom a szemetesbe. (Ennek örülnek, legalábbis jobban, mint amikor a távirányítót dobom ki.) Mondom is, hogy „szemetes”, hogy tudják.

Bevásárlás után csakis én pakolhatok ki a babakocsi csomagtartójából, mindenkinél gyorsabb vagyok, és mindenkit félretaszigálok igyekezetemben. A kibányászott holmikkal a hűtőhöz futok, Apu meg Anyu alig győzik kikapkodni a kezemből, és biztonságba menekíteni. A tejet meg a narancslét két kézzel cipelem. Ha valami beakad, akkor szitkozódom. Néha elhangzik némi halvány ellenkezés a szüleim részéről, mint „törékeny” meg „összenyomódik”, de ez csak annyit jelent, hogy ezekkel gyorsabban kell futni, nehogy még a hűtő előtt elvegyék.

Ha Anyunak nem jut eszébe jobb elfoglaltság, elkezdi felrakosgatni a játékaimat a polcra. Azonnal ott termek, és segítek neki. (Közben le is veszek néhány dolgot, szóval elég lassan haladunk.) De ha azt mondják valamire, hogy „tedd a helyére”, rohanok, és begyömöszölöm oda, ahová szerintem való.

Néhány hete bementünk egy boltba, hogy zoknit vegyünk nekem. A tulajdonos néni, amikor meglátta, hogy milyen érdeklődő vagyok, és mindent megnézegetek, megpróbálta rávenni Anyut, hogy vegyen meg nekem mindenféle marhaságot, amire nincs is szükségünk. Például adott nekem egy pulóvert, hogy az milyen szép, és pont jó rám. Rajzfilmfigurák voltak rajta, amikről fogalmam sincs, hogy micsoda, de szép színes volt az egész, és tetszett. Magamhoz szorítottam, és úgy sétálgattam vele. Anyu kifizette a zoknikat, és mondta nekem, hogy most már tegyem vissza a helyére a pulóvert. Elszaladtam, és visszatettem oda, ahonnan a néni elvette, aztán hazafelé együtt kuncogtunk a döbbent fején.

Ha Anyu főz, ott kuporgok a lábánál, kiszedegetem a szekrényből a műanyag tálakat (csak a műanyagokat, bár néha kísértésbe esem, és a poharakat is…), és homokozó lapátkákkal kevergetem bennük a gesztenyét. Apunak mindig szoktam adni belőle, nehogy hiányt szenvedjen bármiben. A Macit és a Kutyust is megetetem, de Apu az első. Arra is figyelek, hogy ne mászkáljon mezítláb. Múltkor mondtam is neki, hogy „Apu papucs nincsen”.

Mosni is segítek Anyunak. Ha észreveszem, hogy éppen a mosást teszi be a gépbe, rögtön szétnézek, hogy miféle mosnivalókat találok a lakásban, és odaviszem neki. A takarómat meg a pizsamámat. A konyhából a konyharuhákat. Apu párnáját.

Mindig adódik valami érdekesség a ház körül. Múltkor Anyu elmagyarázta nekem a mosást, mert egy kicsit aggódtam, amikor centrifugált a mosógép. Elmondta, hogyan lesz az összepiszkolt ruhákból tiszta ruha, amit kiteregetünk és megszárítunk. Belenéztünk a dobba, és én is tehettem bele ruhákat. Egy műanyag bögrében megpörgetett egy gesztenyét, hogy lássam, miért adja a mosógép azt a gyanús hangot. Vagy fél órát próbálkoztam, mire nekem is sikerült. Azóta nagyon megörülök, ha meglátom a ruhaszárítót, mindenkinek elmesélem, hogy „msás” és „msógép”.

Mindenhol ott kell lennem, mindent meg kell néznem és ki kell próbálnom. Emiatt nagyon gyorsan tanulok. Múltkor például megtanultam pohárból inni, mialatt Anyu a radiátorcsöveket festette. (Már ideje volt, mert kezdett gáz lenni, hogy nem tudok pohárból inni. De hát a szopizás nagyon sokáig minden folyadékszükségletemet fedezte, csak nyár elején, egyéves korom körül merült fel, hogy vizet is kellene innom. A sportpalackkal elég hamar boldogultam, ez azért jó, mert magunkkal tudjuk vinni, ha elmegyünk itthonról. Aztán nyáron Mama hozott nekem csőrös poharat, és abból is megtanultam inni. De a „rendes” pohárral sokáig nem tudtam zöldágra vergődni.)

Reggel, míg Anyu fogat mosott, szokás szerint odaálltam mellé, és figyeltem. Az ujjammal mutattam, hogyan mossa a fogát, aztán odahoztam egy régi fogkefét (amit egyébként a szemetesből csentem el, de már beletörődtek), meg egy poharat, és Anyu orra alá toltam, hogy „vízz!”. Némi győzködés után kaptam vizet, kétujjnyit a pohár fenekére. Aztán Anyu elment csövet festeni, én meg egyedül maradtam a vizemmel.

Egy idő múlva megint jelentkeztem nála, hogy „vízz!”. Megint adott egy kicsit, gondolván, hogy addig is hagyom festeni, majd a végén utánajár, hogy hová öntögetem ki, és feltörli. Egyre gyakrabban jelentem meg az üres pohárral, újabb adagért. Amikor Anyu elkészült a csövekkel, hiába kereste az orbitális nagy tócsát a lakásban. Végül arra a következtetésre jutott, hogy alighanem megittam az összes vizet. És tényleg, be is mutattam neki a tudományomat: megtanultam pohárból inni! (Azután három pelenkát brutálisan telepisiltem.)

Néha kicsit meglassítja a dolgokat, hogy mindent meg akarok nézni, és mindent én akarok csinálni. Anyu próbálja nem elfelejteni, hogy nem szabad letörni a lelkesedésemet, mert így leszek önálló. Például már el tudok gyalogolni a vasútállomásig, a játék babakocsimat tolva, és ha föl akarnak venni, felháborodom és rugdosni meg rikoltozni kezdek. Így hát gyalogolunk. Legalább hatszor annyi ideig tart, de ki bánja? A kocsinak rossz az úttartása, ezért időről időre az árokban kötök ki, kimászom, mintha mi sem történt volna, és gyalogolunk tovább. Vár az élet, meg a kutyusok.