Szia!

Ez egy gombamód növekvő kislány naplója, amelyben kalandjairól és egy vidám-különös világra való rácsodálkozásáról mesél neked.

Hozzám szóltak

  • olahtamas-: Jó volt olvasni felőletek! Izgalmas lehet ez a KOLBÁSZ, hogy tanulni lehet belőle :) (2020.05.01. 20:23) Hómofisz
  • fűzfavirág: Nagyon várom a nyári beszámolót, és küldtem mailt! (2019.09.13. 23:13) A mesélő nyuszi
  • fűzfavirág: Boldog karácsonyt, küldtem mailt :) (2018.12.21. 20:13) Az igazi Mikulás
  • fűzfavirág: Gyönyörűek a koszorúk! Boldog karácsonyt az egész családnak :) (2018.12.18. 19:53) Az igazi Mikulás
  • olahtamas-: Tényleg gombamód növekedés esetének fennforgása van :) Ez a felvételizés már teljesen ... (2018.12.17. 10:44) Az igazi Mikulás
  • olahtamas-: Csak jó lehet, egy olyan nyaralás, amiben van grillkolbász is :) (2018.08.31. 11:12) Az évszázad nyaralása
  • Tündérke21: Nagyon tetszett a beszámoló, nem csodálom, hogy ez volt az évszázad nyaralása! ♥♥♥ (2018.08.30. 20:51) Az évszázad nyaralása
  • olahtamas-: BUÉK ! Jó hosszú volt a csendkirály :) (2018.07.09. 07:05) Tíz, tíz, tiszta víz
  • Utolsó 20

Az időgépem

március 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

A világ a falon túl

Tiszta a levegő?

Budapest légszennyezettsége

Van itt még valaki?

Már nagyon várom

Ebből mazsolázhatsz

Az életem filmje

Celebek a házamban

2009.09.19. 10:03 - Jankapanka

Címkék: első buli kutyus fogzás


Amit most elmesélek, a nyaralás utáni héten történt. Csak folyton sok a dolgom, elmaradásban vagyok a beszámolókkal. A nagy erőkkel való fognövesztés mellett most épp beszédfejlődöm is, a távolsági busz első ülésén végigkommentálom az utat, nehogy elpusztuljon unalmában a vezető bácsi, és fának hajtsunk. Az összes felszállóról megállapítom, hogy „néni” vagy „bácsi”, esetleg „másik” (ez nem a saját nemükhöz vonzódókat jelent, hanem újabb néniket és bácsikat), a szembe jövő autó „bvvvv” (vagy „másik”, ha több is van), aztán „elment”, a vonat továbbra is „vaat” és „elment”, és minden alkalommal hozzáteszem persze, hogy „apuci”.

 

De történetünk idején még gondtalan vakációmat töltöttem, abban a tudatban, hogy az apám oda van csavarozva a fotelhoz, és egy laptop van a térdéhez rögzítve. Pancsoltam, homokoztam, délutánonként gofrit sütögettem, ha jött hozzánk valaki. Eh, boldog idők voltak.

 

Egy délután éppen a hintaágy csavarjait szereltem, és azon gondolkodtam, hogy milyen jó lenne kutyust látni. Tűnődve meg is jegyeztem a fogam között, hogy „vuv-vuv”, aztán folytattam a munkát. Hm, jó dolog ez a csavarpiszkálás (az összes anyáról lepattintom a műanyag fedőkupakot, és átteszem máshová, meg viszem is őket kicsit a markomba szorítva ide-oda, míg el nem fogynak lassan), szóval el tudom foglalni magam, de azért mégis csak ott van az élet, ahol a kutyák ugatnak. Talán meg kéne fűzni Anyut, hogy menjünk ki kicsit az utcára. Bár a kutyusokat csak rövid ideig nézhetem, jó, ha tíz percet hagynak állni a kerítés előtt, és nem is lehet hozzájuk nyúlni sem.

 

Egyszer csak meghallottam, hogy nyílik a kertkapu, és egy autó áll be az udvarra. „Aha, vendégek – gondoltam –, na, megyek, bekeverek egy gofritésztát.”

 

A következő pillanatban azonban leesett az állam, és a csavartakaró kupakok szerteszét gurultak a tenyeremből. Az autóból ugyanis egy eleven kutyus szállt ki!

 

És még nem is akármilyen kutyus, hanem maga a kultikus Zsolibéla! El se tudtam hinni, hogy ez tényleg megtörténik, a terasz felé pislogva kerestem a kamerát meg a televíziós stábot. Egy Zsolibéla csak úgy ideutazik, és bejön a kertünkbe!

 

Tudjátok, Zsolibéla volt az első kutyus, akit valaha láttam, és akiről megmondták nekem, hogy ő egy kutyus. Vagyis ha azt hallom, „kutyus” (vagy ugatást hallok az utcáról), ő lebeg a szemem előtt, mint Max Weber-i ideáltípus. Nem tudom, emlékeztek-e rá, ez még akkor történt, amikor először pontőrködtem. Akkor döntöttem el, hogy szeretem a kutyusokat (a cicákkal ellentétben, akik idegesítő kis lények).

 

Hát ez elképesztő! A nagy Zsolibéla csak úgy fogja magát, és besétál ide! Elég soká tartott, míg feldolgoztam ezt a fejleményt, vagyis az első másfél órában üdvözült pofával álltam a homokozó tetején (onnan messzebbre látok), és a két kezemet a levegőbe emelve, ide-oda fordulva követtem a tekintetemmel Zsolibélát, ahová csak ment. Ha közelebb jött, vagy gyorsabban mozgott, akkor vihogtam. Nem sok hiányzott hozzá, hogy elhajítsam a bugyimat, mint az első sorban csápoló, visítozó tinilányok a koncerten. (Bár nem tudom, szegény Zsolibéla mint szólt volna hozzá, ha egy szortyogós pelenka csapódik a fejéhez.)

 

Aztán összeszedtem magam. Zsolibéla társaságot is hozott magával (ez biztos a stábja, akikkel együtt utazik), ideje visszanyernem az önuralmamat, és gondoskodni az élelmezésükről. Így hát bekevertem egy kis gofritésztát. (Lükepék elég sokat segített a kevergetésben, mert még mindig nem tértem teljesen magamhoz, és kicsit szétszórt voltam.)

 

Zsolibéla nagyon kedvesen viselkedett, egyáltalán nem hordta fenn az orrát (pedig nagyon érdekes orra van), úgy tett, mintha olyan volna ő is, mint mi, hétköznapi lények. Megmutatta a játékait, hozott magával egy sünt és egy hamburgert, ezek sípolnak, ha rágja őket. Eszmét cseréltünk a dolgok megrágásáról. Barátságos, közvetlen hangot ütött meg, én pedig megtisztelve éreztem magamat, hogy van közös témánk.

 

Nekem a sünje tetszett jobban, ő a hamburgert kedvelte, mert jobban sípol. Így hát megosztoztunk, és hamarosan már úgy éreztem, hogy közeli barátok vagyunk. Meghívtam egy vödör vízre, és megkérdeztem, ne javítsam-e meg a fülét. A vizet elfogadta, a szerelést azonban kedvesen, de határozottan visszautasította.

 

Gyorsan elröppent a délután. Jó sok gofrit sütöttem, aztán Zsolibéla indítványozta, hogy hurcolkodjunk fel a teraszra, és társasjátékozzunk. A többiek is bekapcsolódtak a játékba. Még mindig lámpalázas voltam egy kicsit, így nekem nem ment olyan jól az activity, bár a rajzolásban verhetetlen vagyok.

 

Estére annyira elfárasztott a sok izgalom, hogy csetlettem-botlottam, a székről is leestem. (Néha rájön a bolondóra arra a nyomorult székre, és sosem ott van, ahová lépek.) Zsolibélának is mennie kellett, nagyon szoros a napirendje. Még várt rá egy egyeztetés a stábjával, és ki is kellett pihennie magát másnapra. Így hát elbúcsúztunk. Zsolibéla még egyszer megszagolta a cipőmet, megnyalta a könyökömet, aztán beszállt az autójába, és a kamerák kereszttüzében távozott. (Az esti fürdésnél eldugtam a könyökömet, hogy Apuék ne tudják lemosni. Szerintem soha többet nem teszem vízbe.)

 

Elalvás előtt még egyszer végiggondoltam ezt a hihetetlen napot. Bár tudom, hogy a rajongókkal való találkozás főként médiaesemény, de azért titokban azt remélem, hogy Zsolibéla is jól érezte magát a társaságomban, és ízlett neki a víz meg a gofri. „Vuv-vuv”, suttogtam magam elé, mielőtt elaludtam.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://jankapanka.blog.hu/api/trackback/id/tr761392225

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Tündérke21 2009.09.19. 11:43:27

Nagyon szeretem a dumádat, kiscsaj :-)


süti beállítások módosítása