Múlt héten (illetve most már az az előttin, augusztus 6-tól 9-ig) nem voltam itthon, mert a Nyaralás nevű helyen voltunk. Ott laknak Vlaszij bácsiék. Róla már írtam korábban, még szilveszterkor, meg arról is, hogy ő rendezi a legnagyobb bulikat.
Anyu már napokkal előtte mondogatta nekem, hogy hová megyünk, és kik lesznek ott (például berzso, meg oláhtamás és Annamari, meg Rita). És hogy mit fogunk ott csinálni: fürdünk a Balatonban, és bográcsban főzünk a kertben. És hogy Tamás fog értünk jönni autóval. Annyira készültem az eseményre, hogy többször is belemásztam a szőnyegen az autós ülésembe, és berregtem.
Végre elérkezett a várva várt nap. Mire fölébredtem, az autó már a ház előtt állt, és benne volt az ülésem. Apu megölelgetett (ő csak szombat délelőtt jött utánunk), aztán Anyuval beültünk a kocsiba berzso mellé, és irány a hálidéj!
Út közben mememéztem (barackot. Sok barackot.) Ezen kívül a plüss Zsebibabámat és egy valódi, életnagyságú Zsebibabát (=berzso) piszkáltam. Hamar eltelt az idő, és megérkeztünk egy ház elé, ahol kivettek az autóból. Azonnal felfedező útra indultam. Szép, nagy kertet találtam, ráadásul gyümölcsfák és örökzöldek vetettek árnyékot rá, így nem kellett attól a bizonyos UV-től tartanunk, délben is nyugodtan játszhattam odakint. Közben a felnőttek egymás viszontlátásán örvendeztek.
Hamarosan sétálni indultunk, csapatostól ellátogattunk a közeli boltba, ahol reggelit vásároltunk, amit a nagyok a félkör alakú teraszon, a lilaakác árnyékában üldögélve fogyasztottak el, míg én fenyőtobozokat gyűjtögettem. Hosszas reggelizés után a többiek fölkerekedtek, hogy lemenjenek a strandra. Anyu meg én a házban maradtunk, mert már közelgett a délutáni alvás ideje (ez mostanában egy órakor esedékes).
Hoztunk magunkkal egy összecsukható kiságyat (amit Vlaszij ki is tudott nyitni). Nagyon remek kiságy, összecsukva egészen pici helyen elfér. És kinyitni sem nehéz (miután Vlaszij megmutatta). Ha beletesznek, megrémülök, és ordítok.
Azt hiszem, azért félek benne, mert nem szilárd az alja (az összecsukás miatt). Ha megmozdulok, az ágy is megmozdul, és nem lehet tudni, nem esem-e ki belőle. A biztonság kedvéért jobb felugrani, a szélébe kapaszkodni, és kétségbeesetten visítani, amíg ki nem vesznek.
De Anyu ezt egyelőre nem tudta. Adott nekem ebédet, banánt meg őszibarackot, ahogy mostanában mindig, én pedig szokás szerint elaludtam az ölében. Bevitt a szobánkba, lefektetett az úti kiságyba, és nézegette, hogy milyen szépen alszom. Aztán visszament a konyhába, hogy betegye a hűtőbe a megmaradt barackot. Ekkor hallotta meg a visítást. Csodálkozott, hiszen az itthoni kiságyamat nagyon szeretem.
Később jött csak rá, hogy valószínűleg itthon, ismerős körülmények között kellett volna engem összeismertetni a kisággyal, fölállítani a nappaliban, hagyni, hogy belemásszak, ha kedvem van, és megnézzem magamnak. No, erről már lemaradtunk. Sebaj, szerencsére Anyu elég széles ágyat kapott, így ettől kezdve ketten aludtunk benne.
Nyugtalanul aludtam, mert ismeretlen volt a környezet, és hiányzott a kedves kiságyam. Meg a rengeteg új élmény is felpörgetett. De azért jókedvűen ébredtem, és megettem az ebédmaradékomat. Anyu azt mondta, mindjárt lemegyünk a többiek után a strandra, csak megvárjuk az öt órát az UV miatt.
Ám ahogy az óramutató az ötösre ért, nagyot dördült az ég, és sötét fellegek szaladtak össze. Anyu gyorsan összekapkodta a kint hagyott fonott bútorokat, aztán kiültünk a terasz fölé lógó kis féltető alá, nézni a vihart. Mondogattam neki, hogy „baaa, f-f”, ez azt jelenti, hogy a bambuszt fújja a szél, és mozognak az ágak. Kiterjesztőleg értelmezem egyéb, szél által cibált növényekre is. Mostanában kezdtem próbálkozni a kétszavas összetételekkel, Anyunak egész jó a találati aránya a megértésükben. (Például valamelyik este egy pillanatra abbahagytam a szopizást, és üdvözült arccal ezt az észrevételt tettem: „Cici! Teej! Mememe!” Vagyis rájöttem, hogy a szopizás is az evés egy formája. Aztán befordultam, és ciciztem tovább.)
A vihar hazakergette a strandról a többieket, ám amikor elvonult, még lementünk egy kicsit sétálni a partra. Út közben rengeteg érdekes dologgal találkoztam.
Ott volt mindjárt a vasúti átjáró, nem messze a háztól. Azt már tudom, hogy ott jár a vonat („vaaa!”). Mondták nekem, hogy jobbra kell nézni, és balra kell nézni, és gyorsan átiszkolni, ha nem jön. És hogy Apu is a vonattal fog majd érkezni szombaton. Ettől fogva ahányszor meghallottam a zakatolást messziről, mindig megjegyeztem, hogy „apuci, vaaa”. Szülőatyámat egyébként is reggeltől estig emlegettem abban a két napban, amíg nem volt velünk.
Találtunk továbbá egy kis hidat, amely egy mesterséges tavacskán ívelt át, a tóban pedig halak úszkáltak. Halat én eddig még csak a tányéromban láttam, így elég nehéz volt absztrahálni, pláne, hogy ezek a lények saját maguk is mememéztek: a tóba ejtett kenyérdarabra olyan mohón csaptak rá, hogy felfröccsent a víz.
Ettől kezdve naponta többször is erre sétáltunk. Később Anyu adott nekem is egy darab kenyeret, hogy etessem meg őket. Álmélkodva figyeltem, ahogy táncolva nyüzsögnek a felszín alatt… Még a szám is tátva maradt… Óvatosan bele is tettem a kenyeret.
Továbbsétálva egy nagy, üres parkolóra akadtunk, amelyet fehér murvával terítettek le. Autó egy sem volt, a vihar miatt mindenki hazament a partról. Hű, de rengeteg kavics! Ennyi a szülővárosomban az összes kerítés alját egybeszámítva sincs! Fölkaptam két marék kavicsot, a levegőbe hajítottam, és boldogan alájuk szaladtam. (Kisebb tárgyak találtak fejbe, de annyi baj legyen. Biztos valaki szórakozik. Majd megunja.) Újabb és újabb kavicsfelhőket repítettem az égbe, és izgatottan szaladoztam alattuk. Én vagyok a világ leggazdagabb verebe!
Végül mégis csak megérkeztünk a Balaton partjára. Csodálattal figyeltem az óriási víztükröt. Azon nyomban meg is próbáltam felfedezni, mi lehet benne. Először a part menti nagy köveken igyekeztem belemászni, ezt nem engedték. Aztán rájöttem, hogy lépcső is van: hatalmas léptekkel levágtattam rajta. Elkaptak. Megpróbáltam beugrani a mólóról, Anyu elszállított onnan, és elmagyarázta, hogy majd holnap fogunk fürödni, most csak nézelődünk. Hát jó. Végül is az sem utolsó dolog, ha az ember nekivághat egy jókora, kiürült, füves strandnak.
Igaz, a sétához nem hoztak nekem vödröt meg lapátot, amit vihetnék, de elég hamar rájöttem a strandok egyik legnagyobb előnyére. Jelesül arra, hogy a fűben igen sok remek szemetet lehet találni lépten-nyomon. Az eldobált fagylaltos lapátkákat például legalább olyan jól lehet vinni, mint az igazi lapátokat. És van még itt jégkrémes meg kávés pálcika, műanyag kupakok, meg hasonló kincsek. Anyu egy idő után úgyis belefárad, hogy mindent kivegyen a kezemből, és beletörődik, hogy néhány kevésbé gusztustalan relikviát megtartsak.
Hazafelé épp jókor haladtunk át a vasúti átjárón, hogy egy igazi, eleven, zakatoló vonatot lássak. Sajnos, ez még nem hozta Aput. Viszont újabb kifejezést tanultam: „elment a vonat”. Szorgalmasan és tisztán ismételgettem: „Elment. Elment. Eeelment.”
A házba visszaérve Eszter és Vlaszij valami érdekeset mutattak nekem. Egy kis ketrecben lakott, és úgy hívták, hogy Szörcsi. Nem volt sem kutyus, sem cica (meg szerintem ventilátor sem), és nem mondott semmit, ellenben futkosott a kicsi lábán, és megpróbált megszagolni. Visítva nevettem. Fölkapaszkodott a felső emeletekre, lebucskázott, talpra ugrott, és salátaleveleket vonszolt egyik sarokból a másikba. Na, ez már aztán állat!
Amíg Anyu a vacsorámat készítette (azaz puliszkát főzött és barackot hámozott a konyhában), én az egyik fonott fotelban üldögéltem, és a többiekkel beszélgettem. Szeretem, ha sok ember van körülöttem, néha bekapcsolódom a társalgásba, de általában csak fülelek és okosodom. A hallott dolgokat minden szempontból megvizsgálom, és kis polcokra teszem el a fejemben, ki tudja, mikor lesz jó valamire.
Miután megvacsoráztam, Anyu lezuhanyozott, én meg segítettem neki (odaadtam a törölközőt meg a papucsát, amikor kérte, igaz, hogy a papucsból csak az egyiket), aztán berzso és Anyu engem is megmostak, de a zuhanytálcában és zuhannyal, amit nem szeretek. El is határoztam, hogy kérek egy lavórt Vlaszijtól.
Közben odakint elkészült a felnőttek vacsorája, nagyon finom paradicsomos, bazsalikomos tészta. Eszter főzte. Igaz, hogy már jól bevacsoráztam addigra, de mememe, az mememe. Néhányan csodálkoztak, mekkora adagot vagyok képes behúzni a számba.
Utána Anyuval aludni tértünk közös ágyunkba.
Az éjszaka közepén meglepő dolog történt: beestem az ágy alá. Nekigurultam ugyanis az összecsukható kiságynak, amit Anyu az ágy mellé húzott barikád gyanánt, és a rugalmas textilfal egyenesen az ágy alá penderített. Anyu gyorsan megmentett és megvigasztalt, és a következő percben már aludtam is tovább.
(folytatása következik)
Hozzám szóltak