berzso küldött sms-t, hogy az Ikrek is jönnek Gárdonyba. Míg Anyu csomagolt, izgatottan sürgölődtem körülötte. Strand, pasik, napsütés!
Apu keresett nekünk vonatot. (Már tudom mondani, hogy „vonat”, csak nem mindenki jön rá, hogy azt mondom.) Talált egy remek csatlakozást: a Keleti Pályaudvarról, ahová a mi vonatunk megérkezik, negyed óra múlva indul egy közvetlen vonat Gárdonyba. A kötelező tíz perc késést beleszámítva még marad öt percünk az átszállásra, igaz, hogy az alatt még meg is kell találni, hogy melyik vágányról indul. Visszafelé pedig egy vonat elhoz bennünket Kőbánya-felsőig, ahol fél órát kell várakoznunk a hazafelé tartó vonatunkra. No, sebaj, majd elütjük valamivel az időt.
Reggel Apu kikísért bennünket az állomásra, és megvárta velünk a vonatot, amely nem jött. Vártunk és vártunk, és már eléggé aggódtunk a csatlakozás miatt. Amikor végre befutott a szerelvény, és Apu elbúcsúzott tőlünk, megígérte, hogy otthonról felhívja a MÁV-ot, és megtelefonálja nekünk, melyik vágányról indul az a vonat, amire át kell szállnunk.
Föl is hívta a Mávdirektet. Ott azt mondták neki, hogy a vonat, amit el kell érnünk, ugyan már bent áll a pályaudvaron, de nem tudják megmondani, hogy hol. Hívja fel a Keleti Pályaudvart. Apu kérte, hogy adják meg neki a Keleti Pályaudvar telefonszámát, erre a Mávdirekt megadta neki azt a telefonszámot, amin éppen beszéltek, vagyis a Mávdirektét.
Közben a mi vonatunk elgurult a szomszéd állomásig, és ott megállt. És állt. És állt. Anyuval felhívtuk Aput, hogy ne is keresgélje a csatlakozást, mert az mostanra már biztosan elment. Majd átmetrózunk a Déli Pályaudvarra, és keresünk egy másik vonatot. Előbb vagy utóbb csak megérkezünk Gárdonyba, és játszhatok az Ikrekkel.
Ám amint a Keleti Pályaudvaron leszálltunk a vonatunkról, és Anyu a nyakába kanyarított, a hangosbemondóban éppen azt kiabálták, hogy az a vonat, amiről úgy tudtuk, hogy lekéstük, húsz perc késéssel indul a nyolcas vágányról. (És nem nyolc perc késéssel a húszas vágányról, mert akkor már elment volna, és nem mondanak be semmit.)
Iszkolni kezdtünk, csak úgy lobogott a hajunk, és vad vágtában elértük a vonatot, még két szabad helyet is sikerült találnunk. Nagy örömmel telefonáltunk Apunak, hogy ne aggódjon értünk.
Addigra már elég meleg kezdett lenni, és kimelegedtünk a nagy loholásban, így Anyu egy textilpelenkát terített az ülésemre, hogy kényelmesen utazzak. Velem szemben egy tízéves fiú éppen nagy, hosszú szezámmagos ropikat mememézett. Úgy néztem rá, mintha Batman és James Bond törvénytelen gyermeke lenne.
Kis idő múlva nem is tudott ellenállni nekem (nézésben erős vagyok, ha nekidurálom magam), Anyu pedig nem vette észre az utasvegzálást. Csak arra lett figyelmes, hogy az ölemben landol egy ropi. Megpróbálta lebeszélni az utastársamat az élelmezésemről –drukkoltam, hogy ne sikerüljön neki, nem is sikerült, sőt, a második, harmadik, ötödik, hatodik esetben sem. Így számomra kellemesen telt az utazás, Gárdonyig kedélyesen dudorászva ropidarabokat tömködtem a számba, és az arcomat, a ruhámat, valamint a szerencsére alám terített textilpelenkát is lelkiismeretesen összemázoltam nyálas ropimasszával (vagy ropis nyálmasszával).
Szerintem még így is a fiú járt jól, igaz, hogy egy csomó ropiját megettem, de mutathatott nekem kártyatrükköket. Megkérdezte, mennyi idős vagyok, mert neki van egy hathetes kiscicája, de már biztos nyolc lesz, mire ő hazamegy a nagyszüleitől.
Szinte sajnáltam, amikor Anyu összetakarította a maradványaimat, és le kellett szállnunk. Megérkeztünk a Gárdonyi Sport Strandra. Aztán rájöttem, hogy a strandon ott lesznek a barátaim, és ennek nagyon megörültem.
Tamás meg berzso már ott is voltak, az Ikrek még csak később érkeztek az apukájukkal (kicsit körülményesen, mert a gazdasági bejáratot kellett kinyitni a dupla babakocsinak), és Annamari még később. Addigra én már körhintáztam is egyet a srácokkal – nagyon klassz öko-körhintát találtunk, rongyszőnyeggel kibélelt fonott kosarak forogtak körbe-körbe.
Anyu vett három palacsintát, és amikor kiadták a büfé ablakán, én a hóna alatt üldögélve boldogan felrikkantottam, hogy „mememe!” Ezek után kénytelen volt a töltetlen részeket nekem adni.
Szeretem ezt a strandot, mert a parton van egy direkt piciknek való pancsolóhely, délelőtt még árnyékot is tart rá egy nagy fa lombja. Lehet homokozni, és a sekély vízben garázdálkodni. Rengeteg homokozójáték hevert mindenfelé, és mindenki játszhatott mindegyikkel. (Ennek főleg az Ikrek apukája örült, aki nagyszerű erődöt épített. Több bácsi is homokozott ott, de az ő vára volt a legklasszabb.)
Anyu nem győzött elkapdosni engem, mert folyton elrohantam a mélyebb víz felé. Aztán néhányszor elcsúsztam, és ittam is (nem volt finom), és onnantól némileg óvatosabban szemléltem a nagy vizet. De még mindig szívesen pancsolok benne, csak már nem próbálok folyton egérutat nyerni.
A nagy pancsolásban és lapátok csereberélésében hamar eltelt az idő, Anyu szólt, hogy aludni kellene. Kerestünk egy árnyékos foltot, és nyugovóra tértünk. Nem messze tőlünk vízi aerobicot tartottak, a hangosbemondó is ordibált, és a vattacukorkészítő gépet is beindították, Anyu aggódott is, hogy felébredek, de én másfél órát horpasztottam békességben.
Amikor fölébredtem, még ettünk egy kicsit (én banánt), és bóklásztunk egy kicsit, és pancsoltunk egy kicsit, de sajnos hat óra előtt el kellett indulunk, hogy elérjük a vonatot, aminek van csatlakozása hazáig. Búcsúzóul Oláhtamás még megkínált kockákra vágott sárgadinnyével. Nagyon ízlett nekem a sárgadinnye. Finom narancssárga íze volt. Nem tudtam, hogy ez olyasmi, amit le lehet nyelni.
Gyanús volt, hogy nem jön időben a vonat, mert csak álltunk, álltunk Gárdony vasútállomásán a tűző napon, én Anyu nyakában, és Anyu érezte, hogy csorog valami lefelé a fejbőrén. Nyálszerű állagú, sárgadinnyeszagú valami.
Aztán jó húsz perc múlva meg is érkezett a vonatunk, és fölszálltunk rá. A sárgadinnye Velencénél még megvolt a számban.
Aztán kaptam mememét, hogy lemenjen a dinnye. Anyu először az otthonról hozott sárgaborsófőzelékkel próbált etetni, de mondtam neki, hogy az nem mememe. Végre megértette, és meghámozott és fölkockázott nekem két őszibarackot (volt nálunk kés és tányér). Ezzel aztán el is töltöttem az időt Budapestig.
Budapest előtt Anyu már kezdett egy kicsit aggódni, hogy mégsem lesz elég az a fél óra az átszállásra. A vonat eleve késve ért Gárdonyba, és azután sem kapkodta el a hazautat. Aggódva kukucskáltunk ki az ablakon, miközben a vonat lépésben haladt a raktárépületek között.
Mire Kőbánya-felsőre értünk, alig egy-két percünk maradt a csatlakozásig, ráadásul a szerelvény egy távoli, peron nélküli vágányon állt meg. A sínek között bukdácsolva rohantunk az állomásépület felé, és még pont elcsíptük a hazafelé tartó vonatunkat.
Az állomásról hazafelé Apu elénk sétált félútig. Visongtam és integettem, amint észrevettem, hogy közeledik. Anyu hálásan kanyarított le a nyakából, és adott át neki. Azt mondta, most aztán igazán elfáradt. Nem értem, miért – szerintem kifejezetten pihentető kis nap volt.
(Oláhtamás fotói)
Hozzám szóltak