Szia!

Ez egy gombamód növekvő kislány naplója, amelyben kalandjairól és egy vidám-különös világra való rácsodálkozásáról mesél neked.

Hozzám szóltak

  • olahtamas-: Jó volt olvasni felőletek! Izgalmas lehet ez a KOLBÁSZ, hogy tanulni lehet belőle :) (2020.05.01. 20:23) Hómofisz
  • fűzfavirág: Nagyon várom a nyári beszámolót, és küldtem mailt! (2019.09.13. 23:13) A mesélő nyuszi
  • fűzfavirág: Boldog karácsonyt, küldtem mailt :) (2018.12.21. 20:13) Az igazi Mikulás
  • fűzfavirág: Gyönyörűek a koszorúk! Boldog karácsonyt az egész családnak :) (2018.12.18. 19:53) Az igazi Mikulás
  • olahtamas-: Tényleg gombamód növekedés esetének fennforgása van :) Ez a felvételizés már teljesen ... (2018.12.17. 10:44) Az igazi Mikulás
  • olahtamas-: Csak jó lehet, egy olyan nyaralás, amiben van grillkolbász is :) (2018.08.31. 11:12) Az évszázad nyaralása
  • Tündérke21: Nagyon tetszett a beszámoló, nem csodálom, hogy ez volt az évszázad nyaralása! ♥♥♥ (2018.08.30. 20:51) Az évszázad nyaralása
  • olahtamas-: BUÉK ! Jó hosszú volt a csendkirály :) (2018.07.09. 07:05) Tíz, tíz, tiszta víz
  • Utolsó 20

Az időgépem

április 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30

A világ a falon túl

Tiszta a levegő?

Budapest légszennyezettsége

Van itt még valaki?

Már nagyon várom

Ebből mazsolázhatsz

Az életem filmje

Egykutya

2009.06.29. 18:40 - Jankapanka

Címkék: kirándulás kutyus pontőrködés

 

Továbbra is kutyus-lázban égek. Ha csak kiejti valaki a száján a „kutyus” szót, fölkapom a szőnyegről valamelyik plüss vagy műanyag kutyámat, meglengetem, és a jobb felismerhetőség kedvéért hozzáteszem, hogy „vuv-vuv”. Sőt, néha nem is kell, hogy szóba hozzák, magamtól halászom elő, és „vuv-vuv” kísérőszöveggel odaviszem valamelyik szülőmnek (bezsebelve az érte járó dicséretet).

 

Már nemcsak séta közben, az utcán ismerem meg őket, hanem a házban is meghallom, ha odakint ugatnak. Ilyenkor a távolba mutatok, és azt mondom, „vuv-vuv”, jelzendő, hogy fölfedeztem az összefüggést a kertekben szaladgáló hegyes orrú lények és a lakásunkban hallható hangok között.

 

Ha öthónapos koromra tehető, hogy észrevettem magam körül a lakást, megismertem, hogy melyik helyiségben vagyok, és hogy ezek hogyan helyezkednek el egymáshoz képest, akkor ehhez most hozzátehetjük, hogy a ház falain kívüli világot meg mostanában kezdem a helyére tenni. Már tudom például, hogy a kintről beszűrődő zajok mögött jelenségek állnak (és nem csak a kutyák esetében). Ma például megfigyeltem egy jó hangos nyári vihart. A teraszajtóból néztem, hogyan tépkedi a cseresznyefa ágait a szél, és hogyan csapkodják a kertet a hatalmas esőcseppek. Elég ijesztő hangok érkeztek odafentről (lehet, hogy egy rohadt nagy kutyus morgott), és némi magyarázat után kezdett derengeni, hogy ez talán összefügg azzal, amit odakint látok.

 

A Medárd-napi esőzések mostanában erősen korlátoznak a sétálásban (és a kutyusok megcsodálásában). De azért valamelyik nap, amikor épp elállt az eső, elsétáltunk Dorka barátnőmhöz (a klubról ismerem, egy hónappal fiatalabb nálam). Részint a saját lábamon közlekedtem (a kutyás kerítések előtt hosszan megállva és „vuv-vuv” kommentárokat hangoztatva), részint Anyu nyakában utaztam. A babakocsimért mentünk, amit Dorkáéknál hagytunk, amikor a születésnapi bulijáról, ahol gulyást főztünk bográcsban, kénytelenek voltunk autóval hazajönni a hirtelen lezúduló égi áldás miatt. (A gulyás egyébként igen remek volt, az összes répát és krumplit kiettem Anyu tányérjából. És egy kenyérszeletet is összenyammogtam, amit később az egyik vendég bácsi óvatlanul megevett, és csodálkozott, hogy mitől ázott el…)

 

Szóval kihasználtunk egy esőszünetet, és elsétáltunk Dorkáékhoz. Gondoltam, legalább megnézem Vut. Vu nem más, mint Dorkáék kutyája, hatalmas termetű és igen jámbor német juhász; régebben azt hitték, hogy más a neve, de Dorka, amióta beszélni tanul, már megmondta a szüleinek, hogy így hívják. (És igen jelentőségteljes élőlény: Dorka a „vu”-t vagy két héttel előbb tanulta meg, mint azt, hogy „ap”, beállítván ezzel a családi fontossági sorrendet.)

 

Dorkáék háza előtt Anyu leemelt a nyakából, és megkért, hogy ne üljek bele a pocsolyába. Félreértettem, és azt hittem, bele kell ülnöm, így sóhajtva engedelmeskedtem. (Ne mondják már, hogy elengedem a fülem mellett szülőanyám kéréseit.) Anyu kihalászott, a karjába vett (így a karja és a pólója is sáros lett, ettől fogva azt hihették, hogy ő kent össze engem), és megnéztük Vut.

 

Vu nagyon örült nekünk, az orrát nyalogatta, körbe-körbe táncolt, aztán tüsszögni kezdett, én meg visítva röhögtem. Ő nem bírta abbahagyni a tüsszögést, én meg a vidámkodást. „Pci! Pci!” – „Nyihihihihihehehe!”

 

Vu teljesítménye olyannyira maradandó benyomást tett rám, hogy este, fürdésnél, amikor menetrend szerint megérdeklődték tőlem, hogy „és mit mond a kutyus”, nem a szokásos „vuv-vuv”-t mondtam, hanem azt, hogy „pci!”. Gondoltam, szélesítem a szüleim látókörét.

 

Hamar híre ment a kutyák iránti rajongásomnak, és Pygmea megkérdezte, nincs-e kedve Anyunak kimenni velem a Budakeszi Vadasparkba vasárnap. (Az tegnap volt.) Pygmea ott pontőrködött egy túrán, és azt mondta, utána megnézhetnénk együtt a vadasparkot, van ott egy csomó nagyon érdekes, kutyusszerű állat.

 

Eléggé drukkoltam, hogy csak kevés eső essen, de szerencsénk volt. Reggel nyolckor ébresztettem Anyut, aki összepakolta a hátizsákot (csak a fényképezőgépet hagyta ki belőle, ezért erről a kalandomról nem készültek fotók), engem a nyakába kanyarított, és kiporoszkáltunk a vonathoz. A vonatos utazás is egyre érdekesebbnek tűnik, már nemcsak elsuhanó színeket és formákat látok az ablakon túl, hanem kezdek rájönni, hogy az ház vagy fa vagy egy másik vonat.

 

Metróval és busszal is utaztunk, azután gyalogoltunk egy kicsit a fák között – én Anyu nyakában –, és aztán megérkeztünk egy nagy rétre, ahol Pygmea várt ránk. Hozott nekem egy klassz sátrat, hogy tudjak hol aludni, ha elered az eső. Egy esőházikó is volt a réten, meg fából készült játékok, például körhinta.

 

Anyu befújta kullancsriasztóval a koszolós nadrágomat meg cipőmet, és rám adta (az utazáshoz használt kulturált kantáros nadrágot és szandált pedig elsüllyesztette a hátizsák mélyére). Aztán szabadjára engedett a réten, én pedig egyre nagyobb körökben indultam felfedező útra. Remek kavicsokat és botokat találtam, meg sarat, amit piszkálhattam. És volt lapátom meg vödröm, hogy legyen mit vinnem.

 

Közben sorra érkeztek a túrázók, akik pecsétet kaptak Pygmeától. Volt, aki kutyust is hozott magával! Vékonyka, kedves, szelíd kutyus volt, még azt is hagyta, hogy egy kicsit megjavítsam; én extázisban kiabáltam körülötte, hogy „vuv-vuv”, ő meg, szegény, egy szót sem szólt. Annyira tetszett nekem, hogy amikor a gazdái továbbmentek, elindultam utánuk, és egészen a rét túlsó végéig mentem. (Anyu utánam jött, és visszavitt, amikor már kezdtem egy kicsit elbátortalanodni.)

 

És még találkoztam Joeyline bácsival, akiről már hallottam korábban, amikor sétáltam párszáz métert az országos kék jelzésen. Azt mesélték róla, hogy ő volt az, aki a világon elsőként végigment az Országos Kéktúra útvonalán, nyolcvan nap alatt. Ha nagy leszek, én is fogok ilyet csinálni. Csak már sajnos nem tudok majd a világon elsőként.

 

Azt is felfedeztem, hogy körbe-körbe tudom hajtani a körhintát. (Húzni is tudom, csak akkor sáros lesz a sapkám, és nehezen tudok fölállni.) Aztán jött egy zápor, és beszaladtunk az esőházikóba, ahol a magunkkal hozott elemózsiából megebédeltem.

 

Mire végeztem az evéssel, az eső is elállt. Anyuval behúzódtunk a sátorba, és szopiztam egy picit, épp csak amennyi az elalváshoz kell. Úgy döntöttem, hogy szeretek sátorban aludni.

 

Amikor fölébredtem, már nemsokára zárt a pont. Picit még tevékenykedtem, Anyu naptejjel is bekent, aztán beborult az ég, és újabb záport kaptunk. Anyu tisztába tett az egyik rönkasztalon, ahol nem ért az eső, aztán Pygmeával meg Ipivel meg Anyuval a fák oltalmában átsétáltunk a Vadasparkba. Mire odaértünk, el is állt az eső, és nem is esett már aznap többet.

 

A Vadaspark bejáratánál rögtön láttunk csirkéket meg kacsát, így kezdtem rájönni, hogy ez is egy jó hely. És egy cicát is láttam, aki nyivákolt, én meg csodálkoztam. Aztán mutattak még nekem szamár nevű kutyust meg kecske nevű kutyust meg birka nevű kutyust. Nagyon tetszettek, mindegyikre lelkesen kiabáltam, hogy „vuv-vuv”, a birkák válaszoltak is a maguk sajátos nyelvén.

 

Szerettem volna még ott maradni, de mondták, hogy beljebb még sokkal érdekesebb kutyusok lesznek. És lettek is! Különösen a nyest nevű kutyus tetszett, ugrált és szaladgált, én meg tágra nyitott szemmel, felvillanyozva „vuv-vuv”-ztam.

 

És volt még őzikekutyus meg szarvaskutyus meg vaddisznókutyus. A vaddisznókutyus megpróbált megszagolni, biztos csodálkozott, hogy mi lehet ez a büdös, sáros kis élőlény.

 

És láttunk farkast is. Nem nagyon hasonlított a mesekönyvre. Kettő farkas volt, az egyiknek megoperálták a lábát, és most sántított. A másik farkassal nem tudták eldönteni, hogy ki vezesse a falkát, mármint őket kettőjüket, mert ők voltak a falka. És ezért morogtak egymásra, és megmutatták a fogukat, tényleg jó nagy foguk volt. Na, ez már nem kutyus!

 

Lassan elindultunk hazafelé, és a buszhoz sétálva elaludtam Anyu nyakában, aki attól kezdve csak egy irányban látott, és arra se sokat. Nem tudom, mi ezzel a probléma, szerintem kényelmes így utazni.

 

Itthon Apu megkérdezte, hogy mit láttam. Hát kutyust!!! Vuv-vuv.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://jankapanka.blog.hu/api/trackback/id/tr831216066

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kékdroid 2009.06.29. 19:38:36

Szia Jankapanka! Úgy tűnik, ugyanazon a túrán pontőrködtünk. Csak kicsit odébb voltam. =)

gethe 2009.06.30. 15:05:04

Úgy látom, sürgősen kell egy játszódélutánt szervezni Zsolibélával :D


süti beállítások módosítása