Szia!

Ez egy gombamód növekvő kislány naplója, amelyben kalandjairól és egy vidám-különös világra való rácsodálkozásáról mesél neked.

Hozzám szóltak

  • olahtamas-: Jó volt olvasni felőletek! Izgalmas lehet ez a KOLBÁSZ, hogy tanulni lehet belőle :) (2020.05.01. 20:23) Hómofisz
  • fűzfavirág: Nagyon várom a nyári beszámolót, és küldtem mailt! (2019.09.13. 23:13) A mesélő nyuszi
  • fűzfavirág: Boldog karácsonyt, küldtem mailt :) (2018.12.21. 20:13) Az igazi Mikulás
  • fűzfavirág: Gyönyörűek a koszorúk! Boldog karácsonyt az egész családnak :) (2018.12.18. 19:53) Az igazi Mikulás
  • olahtamas-: Tényleg gombamód növekedés esetének fennforgása van :) Ez a felvételizés már teljesen ... (2018.12.17. 10:44) Az igazi Mikulás
  • olahtamas-: Csak jó lehet, egy olyan nyaralás, amiben van grillkolbász is :) (2018.08.31. 11:12) Az évszázad nyaralása
  • Tündérke21: Nagyon tetszett a beszámoló, nem csodálom, hogy ez volt az évszázad nyaralása! ♥♥♥ (2018.08.30. 20:51) Az évszázad nyaralása
  • olahtamas-: BUÉK ! Jó hosszú volt a csendkirály :) (2018.07.09. 07:05) Tíz, tíz, tiszta víz
  • Utolsó 20

Az időgépem

március 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

A világ a falon túl

Tiszta a levegő?

Budapest légszennyezettsége

Van itt még valaki?

Már nagyon várom

Ebből mazsolázhatsz

Az életem filmje

Miből (l)esz az ultrafutó

2009.05.21. 19:44 - Jankapanka

Címkék: kirándulás futás futás kisbabával terep100 pontőrködés


Tudjátok, mi az a Terep Százas? Nekem megmondták. Egy 100 kilométeres futóverseny, amit erdőben rendeznek.

 

Az ikrek meséltek róla múltkor, mert az apukájuk főrendezi. Meg Aputól is hallottam róla, mert ő egyszer régen részt vett rajta. Az idein is gondolkodott egy kicsit, de csak nagyon kicsit, és utána inkább elment segíteni a futóknak.

 

A futókról azt kell tudni, hogy még többet kell inniuk, mint a túrázóknak, és még kevesebb holmit cipelnek magukkal. Ezért egy 100 kilométeres versenyen még több segítőre van szükség, aki a pálya szélén várja őket vízzel, üdítővel és mindenféle aprósággal, amit megrághatnak.

 

Apu szombat hajnalban 3-kor kelt – szerintem ez tévedés, olyankor még egyáltalán nincs is hajnal, én éppenséggel az elalvás előtti szopi hiányosságainak pótlására szoktam sort keríteni –, és elment a rajtba, Pesthidegkútra. Ott találkozott a többi barátommal, és előkészítették a rajtot. Miután a futók elindultak, ők autóval továbbmentek Piliscsabára, adtak enni meg inni a futóknak, és segítettek, hogy biztonságban átjusson a mezőny a 10-es úton.


Utána megint megelőzték a futókat, és átautóztak Visegrádra. Itt már hosszabb időt töltöttek, mert 60 km táján értek ide a versenyzők, és jobban szétszakadozott a mezőny.

 

Közben mi Anyuval felébredtünk otthon, és arra gondoltunk, hogy milyen hosszú lesz a nap Apu nélkül, aki csak este 11 körül ér haza. Még soha nem töltöttem nélküle ilyen sok időt. Anyu tervezgette, mit csináljunk, mivel foglaljon le engem, hogy ne nyinyiljek Apu nélkül. Menjünk játszótérre? Vagy sétáljuk körbe a környéket?

 

 

Aztán eszébe jutott, hogy nekem tulajdonképpen a vonatozás és a buszozás éppen olyan érdekes, mintha a játszótér körül tologatna. Végül is nem lehetetlen, hogy elmenjünk Visegrádra, és megnézzük a futókat meg a többieket, csak egy kis vállalkozó kedv szükséges hozzá.

 

Így aztán gyorsan elkészültünk, Anyu beültetett a háti hordozóba, és nekivágtunk a nagyvilágnak. Távolsági busszal elmentünk Budapestre; a buszozás nagyon érdekes volt, az első ülésen ültem, ahonnan minden irányba kiláttam, Anyu mutatott nekem pipacsokat meg madarat meg autót. Menet közben meg is reggeliztem, vittünk magunkkal partedlit, kanalat meg egy összepépesített banánt (ha már ultrafutni mentünk).

 

Metróztunk is, a metrón a mesekönyvemet olvasgattam, és egy kicsit sétálgattam is, mert nem voltak sokan. Alig kellett várni a Visegrádra induló buszra, a buszon viszont csak Anyu ölében jutott hely, aki reménykedett, hogy alszom egyet, de túl sok volt az érdekesség. Két kisbaba is utazott a közelemben, az egyikük fél éves volt, nagyokat vigyorogtunk egymásra. Bevettem őt dzsidzsinek, vagyis rámutattam, és lelkesen közöltem Anyuval, hogy „dzsidzsi”. Ez pedig igen magas elismerést jelent.

 

Visegrádra érve fölsétáltunk a frissítőpontig, ahol a pont személyzete, berzso, PinkódGabi, Vándorköszi és Speti várták a futókat mindenféle enni- és innivalóval. Apu épp nem volt ott, mert a Fellegvárban teljesített szolgálatot, de Vándorköszörűs éppen indult fölfelé, hogy leváltsa.

 

Anyu gyorsan tésztába tett, mert gyanús szagokat sodort felőlem a szél, aztán belevetettem magamat a pontszemélyzeteskedésbe. Azonnal szemügyre vettem a frissítőasztalokat (illetve székeket) – hű, mennyi minden! Alma, banán, narancs, ananász meg őszibarack, és még ropi meg vajas kenyér meg paradicsom, ennyi megrágni valóért én is hajlandó lennék 100 kilométert futni. Ha hagynák.

 

Fel is lelkesedtem, és elindultam az orrom után, amerre Vándorköszörűst láttam eltűnni. Anyu jött utánam, gondolta, majd csak visszafordulok, de én roppant elszántan törtettem előre. Befordultam a Fellegvár felé vezető kék jelzésen, és egy meredek, földes úton kaptattam tovább. A napokban tanultam meg otthon fölmászni a babakocsifeljárón a teraszra, szóval az emelkedőn gyaloglás abszolút beleillett az aktuális tevékenységi körömbe. Egyszer megálltam, hogy megjavítsak egy rozsdás vasoszlopot, aztán baktattam tovább fölfelé.

 

Egyszer csak az egyik kanyarban Apu jött szembe. Nagyon megörültünk egymásnak! A hóna alá csapott, és együtt visszasétáltunk a frissítőpontra.

 

 

 


A pontra közben már egyre sűrűbben érkeztek a futók. Volt köztük ismerős is, mint például Fat bácsi meg Lupus bácsi meg SC bácsi (akit pont nem láttam, mert épp a frissítőautóban szopiztam). Az ujjukra volt szerelve egy kis műanyagdarab, először azt hittem, azért, hogy jobban meg tudják rágni. De nem rágták meg, hanem bedugták egy kis berendezésbe, ami pittyegett, és rögzítette az eredményüket. Aztán ittak vizet meg limonádét meg izoitalt, ettek egy pár falatot, és futottak tovább. Mi meg biztattuk őket és integettünk utánuk.

 

Egyszer aztán belefáradtam a nagy biztatásba, és kezdett lecsukódni a szemem. Apu lekísért bennünket a távolsági buszhoz. Arra már nem emlékszem, amikor fölszálltunk a buszra, mert addigra már aludtam. Budapestre érve felébredtem, és megettem a bekészített uzsonnámat. A vonaton már egészen élénk voltam, és mivel jó ideig ketten voltunk Anyuval a vasúti kocsiban, az összes ülést megszereltem a lapátommal.

 

Nagyon tetszett nekem ez a Terep Százas verseny, elhatároztam, hogy egyszer én is indulok rajta. Az egyik kezemben egy homokozólapátot fogok vinni, és a másikban pedig egy vödröt.

 

Másnap reggel, amikor fölébredtem, Apu azt mondta, hogy most én is részt fogok venni egy igazi futóversenyen. Nem segítőként, hanem rendes indulóként. És lesz igazi rajtszámom, meg minden. Hű, ilyen gyorsan még sose teljesült az álmom!

 

Már meg se lepődtem, hogy megint háti hordozóba tesznek, és vonatra szállunk. Azon viszont csodálkoztam, hogy milyen rengeteg ember van a Kossuth téren! Ennyit még életemben nem láttam, nem is sejtettem, hogy élnek ennyien a világon. Sokan plédeken ücsörögtek a fák árnyékában, mások izgatottan mászkáltak föl-alá, és jó sok gyerek is volt közöttük. Hamarosan megláttam a barátaimat, az ikreket.

 

A srácok gyors eligazítást tartottak nekem, hogy mi lesz a dolgom, és mire figyeljek. Azt tanácsolták, hogy egy kicsit szunyókálhatok, de ne aludjam végig az egész versenyt, mert érdekes. És ha hallom, hogy szurkolnak nekem, mosolyogjak. És ne bénázzam el a váltást, mert ők következnek utánam, és nem szeretnék a földről összekapirgálni a váltóbotot.

 

Máris ragadt rám egy kis verseny előtti izgalom. Beültem a versenykocsimba, amit berzso hozott oda a rajtba (még egyszer köszönjük szépen), bekentek naptejjel, és betöltöttem egy kis szénhidrát (áfonyás-almás trutyit, mert azt hallottam, hogy az áfonyában hasznos anyagok vannak a futáshoz). Még össze se kaptam magam, máris ellőtték a rajtot. A váltónk első tagja, egy nyolchetes kisbaba elszáguldott.

 

Ellenőriztem, hogy megvan-e a vizem, a gepárdom meg a virágos sapkám a nap ellen, azután beálltunk Apuval a váltósorompóba. Rengetegen szurkoltak, kiabáltak, integettek körülöttünk, szóval bőven volt látnivaló. A nagy nyüzsgés, izgalom, tarka forgatag el is tompított rendesen. Azt még láttam, ahogy a nyolchetes kisbaba meg az apukája befutnak, és átadják Apunak a váltóbotot. Aztán nekilódultunk, és lassan elmosódott előttem a szurkolók sorfala.

 

Amikor felébredtem, már a rakparton futottunk, és a hátunk mögött volt jó négy kilométer. Vízillat volt és erős napsütés, de engem megvédett a babakocsi árnyékolóteteje. Először komoran nézelődtem, aztán eszembe jutott az útravaló az ikrektől: ha szurkolnak, mosolyogni kell. Így a maradék távot végigvigyorogtam, mivel igen sokan szurkoltak nekem.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ahogy visszaértünk a Parlamenthez, egy pillanatra megláttam Anyut, kiabált és integetett nekünk. Épp csak visszaintettük, biztosítottuk róla, hogy minden a legnagyobb rendben van, és továbbfutottunk.

 

Nem is gondoltam, hogy ilyen hamar eltelik a hét kilométer. Az utolsó két kilométeren Apu rágyorsított, és hamarosan ismét megláttam a nagy, felfújt rajtkaput meg a rengeteg embert a váltósorompó környékén. A hangosbemondó tudatta mindenkivel, hogy megérkeztünk.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Még odaintegettem az ikreknek, akik átvették a váltóbotot, és elindultak a saját hét kilométerükre, aztán Anyu kivett a kocsiból, összepuszilgatott, és gratulált az első versenyemhez. Mi az, hogy az első?! Hiszen egy és háromnegyed évvel ezelőtt együtt futottunk félmaratont, nem?

 

(köszönet a képekért Gabesznak, berzsónak és a BSI-nek!)

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://jankapanka.blog.hu/api/trackback/id/tr901136144

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

vándorköszörűs. 2009.05.26. 22:40:16

Dzsidzsikém!
Egész nap föl voltam dobva. "Trúper" csapta volt a mienk a Terep 100-on, meg minden klappolt, a futók zöme jól vette az akadályokat. a maradék sem volt boldogtalan, így én sem.
Kivéve egy apró momentumot: Lúzernek éreztem magam, amikor pont akkor érkeztetek meg, amikor nekem fenn a fellegvárnál volt műszakom, amire épp indultam.
Bevallom szeretek Veled lenni és ezért igencsak pedálozok Anyánál, ha alkalmam nyílik. :) Szóval csak akkor lettem picit idegzsába, amikor azon alkudoztam, hogy majd mikor lesz váltás a Fellegvárnál és mikor igazolhatok vissza a "társulatba".

Gratulálok Neked is az első futásodhoz, de Apának is, mert megérdemli! derekasan helytállt és jól áll Neki a babakocsi! :-)


süti beállítások módosítása