Megint május van. Ez megdöbbentett. Állj, ez már volt egyszer! Tisztán emlékszem. Valamit összekeverhettek. Vagy innentől nem jön már semmi újdonság, az összes hónapot láttam?

A múltkori bejegyzésem óta eltelt egy csomó idő, bocsánat. Nem volt időm írni. Először is folyton kint vagyunk a kertben, meg a patakparton. Amint felébredek, már mutatok is kifelé az ajtón, mint a főtéri Lenin-szobor, és ha nem lennék közérthető, a cipőmet is odaviszem. (Bent a lakásban zokniban szaladgálok, mert egészségesebb; vagyis a cipő azt jelenti, hogy kimegyünk.)

A cipővel először nem voltunk nagy barátságban, rosszul tudtam járni benne, és folyton lehúzgáltam a lábamról. De amióta leesett az összefüggés közte és a szabadtéri tartózkodás között (mostanában igen fogékony vagyok az összefüggésekre), azóta a cipőm puszta látványától rendkívül izgatott leszek, és azt mondom, hogy „ehe, vehe”. Ha meg leveszik rólam, elkeseredem (mivel már tudom, hogy bemegyünk), és olykor egy kicsit hisztizem is. Nagyon jól tudok például a levegőben röpködve toporzékolni, miközben Apu dobál, hogy felvidítson.

Ettől eltekintve is mozgalmas hét áll mögöttem, például hétfőn Anyu elvitt a régi munkahelyére, csütörtökön meg a dédnagymamáméknál jártunk, szombaton pedig eljöttek hozzánk a nagymamámék, és buliztunk a kertben. Már majdnem teljesen készen van a homokozóm.

Először úgy volt, hogy vesznek egyet a születésnapomra, de nem találtunk akkorát, amekkorát szerettem volna. Így aztán a nagymamám és a nagypapám csináltak nekem egy klassz homokozót. Még nincs teljesen készen, még egyszer le kell lakkozni, de már megvan a homok is hozzá (Apu tolta haza biciklin). Talán holnap már homokozhatok is!

Biztos emlékeztek, múltkor még csak egyetlenegy lapátom volt. Azóta ez a helyzet erősen megváltozott, nagy megelégedésemre. Szóval köszönöm szépen a felajánlásokat, most már lett kettő piros lapátom meg egy ciklámenszínű, és kettő gereblyém is. (Valamint Piaget művei díszkötésben.)

Így egy kis gondot okoz, hogy az összes vödrömet és lapátomat magammal vigyem, miközben eltökélten igyekszem előre a patakparton. De csak szervezés kérdése az egész.

Roppant céltudatos kis élőlény vagyok, egyik este például elvettem a tízévesek labdáját a patakparti játszótéren. Odarohantam közéjük, az egyiknek (aki a földön ült) megnyomtam az orrát, aztán felkaptam a labdájukat, és vihogva elszaladtam. Ők meg döbbenten néztek utánam.

Nagyon érdekesnek találom, ahogyan a nagyobbak szaladgálnak a labda körül, vagy csak úgy. Én is próbálok szaladgálni velük, és nevetve nézek fel rájuk, de nem foglalkoznak velem. Már a focipályára is megpróbáltam bemászni. Az ügy érdekében még a lépcsőn is megtanultam feljutni (a focipálya 5-6 lépcsőfokkal magasabban van, mint a játszótér többi része), Anyu alig ért a nyomomba. De aztán elkapott, és visszavitt a homokozóba, hiába magyaráztam, hogy én csak azt szerettem volna, ha a nagyok odafigyelnek rám, és rohangálhatok velük.

Más dolgokat is kaptam a születésnapomra, hogy még jobban érezzem magam odakint, és tudjak mivel játszani. Például egy felfújható medencét, meg egy igazi nagy dömpert. A dömperrel a szobában is lehet játszani, és már majdnem bele tudok mászni. Ja, és egy hintaágyat! Igaz, hogy azt nekem kellett összerakni. (Na jó, a nagymamám és a nagynénikém, Mamcsi egy kicsit segítettek.)

A hintaágy igazán remek, szerintem most már egyáltalán be sem kellene mennünk a kertből.

És ha már így belejöttem a lazulásba, vasárnap tartottam egy nagy kerti bulit. Pásztortarhonyát főztem bográcsban, állítólag jól sikerült. Nagyon izgatott voltam egész nap, pláne, mert csinos srácokat is sikerült meghívni! És nem csak hogy eljöttek, de kiderült, hogy közös nyelvet beszélünk – legalábbis ők is szokták mondani, hogy „dzsidzsi” meg hasonlókat. Szóval remekül megértettük egymást.

Egyből sorsukra is hagytuk a nagyokat, értekezzenek csak tovább a tolószék- és műfogsor-problémáikról. Megjavítottuk a dömperemet, és ha már nekikezdtünk, akkor mindjárt a kerti szolárlámpákat is, aztán kigyomláltunk egy-két ágyást.

De aztán még jobbat találtunk ki, és a ház melletti betonon futkostuk. Boldog voltam, hogy végre nekem is van kivel szaladgálnom! Azt hiszem, mégis csak ez volt a legviccesebb születésnapi ajándék.