Tegnap megint kitaláltam valamit, amitől a szüleim visítoztak és összeölelgettek. A szőnyegen játszottam éppen, felvettem a földről a másik műanyag cicát; nem azt, amelyik a gepárd, hanem amelyikről nem tudják eldönteni, voltaképpen milyen állat. Anyuék jobb híján nyávogni szoktak hozzá, amikor mutogatják nekem. Szóval fölvettem ezt az állatot, meglengettem, és azt mondtam hozzá, hogy „miá… miáu”, kedves, pici, vékony kis hangon.

Erre mindenki odakapta a fejét, és leesett az álluk. Én meg huncut pofával ismételgettem, hogy „miá”. Azt kiabálták egymásnak, hogy tudom a nevét annak az izének, és egyedül megmondtam. Mert hogy épp nem utánozok senkit, teljesen magamtól tudom, hogy úgy hívják.

Egészen lenyűgözte őket ez a produkció, még estefelé is emlegették. Én már rég mással játszottam, de amikor hallottam tőlük, ahogy mesélik egymásnak, hogy „cica” és „nyávogott”, akkor megint rákezdtem, hogy „miáu”. Na, ezzel már teljesen kivertem náluk a biztosítékot.

Úgy látszik, lassanként megtanulunk kommunikálni egymással. Tényleg az első fél évet volt nehéz átvészelni, hiába mondtam a magamét, csak néztek rám, mint nyelvekben járatlan házigazdák a cserediákra. Hát nem mondom, hogy könnyű volt az életem. Próbálkoztak ezzel-azzal, de még csak közelében sem jártak a megoldásnak. Néha már annyira kihoztak a sodromból, hogy az öklömmel csapkodtam a levegőt, és ordítoztam velük, de nem voltak képesek megérteni, mit szeretnék.

Aztán ahogy telt-múlt az idő, és állandóan ott beszélgettek körülöttem, el-elkaptam egy-két szót. Emlékszem, amikor először jelét adtam, hogy értem őket, még jóval karácsony előtt jártunk. A szobámban voltunk, Anyu karácsonyi csomagolópapírokat keresett a szekrényben, én pedig a fotelágyon ültem (akkoriban csak úgy oda lehetett ültetni valahová, mert még nem tanultam meg leesni), és egy tekercs lefóliázott csomagolópapírt rágtam. Anyu szokása szerint beszélgetett hozzám, ilyesmiket, mint hogy „na, most már visszapakolunk, és utána kapsz cicit”. Fölkaptam a fejemet, elengedtem a papírt, és boldogan vigyorogni kezdtem. Hoppá, kapok cicit! De jó! Anyu nem kapcsolt, hogy minek örülök annyira, pakolászott tovább. Na, ez nem járja! Óvatosan szóltam neki, hogy valami cicit ígért, de persze megint nem értette. Marha mérges lettem, és ordítoztam vele. Ez nem igazság, én tanulom a nyelvüket, ők meg még mindig nem értenek semmit! Végre leesett neki a tantusz, és kénytelen volt soron kívül szopit adni nekem, ha már megígérte.

Ettől kezdve néhány hétig nem volt szabad kiejteni előttem azt a szót, hogy „cici”, mert először vadul lelkesedtem, aztán meg csalódott lettem, ha a beígért szopi elmaradt. Ha csak egymás között beszélgettek róla, például fölemlegették, hogy már miket tudok, akkor is fölfigyeltem, és balhéztam miatta. Viszont mielőtt enni kapnék, meg szokták kérdezni tőlem, hogy „kérsz cicit?”, én meg vadul kalimpálni kezdek a kezemmel-lábammal, és azt mondom, hogy „vehe, hehe”.

A családi krónikák följegyezték, hogy az első szó, amelyet tudatosan használtam, a „hapci” volt. Ez december tizenegyedikén történt. Születésemtől kezdve ahányszor csak eltüsszentem magam, a szüleim kórusban kiabálják nekem, hogy „hapci”, ezen nagyon jókat szoktam vigyorogni. Ezen a bizonyos napon pedig hirtelen rájöttem, miféle összefüggések rejlenek a tüsszögés meg a „hapci” szó között. Éppen öltöztettek a fotelágyon, tüsszentettem egyet, és rögtön utána hozzátettem, hogy „hapci”. Nem hittek a fülüknek, de megismételtem, utána ők tüsszögtek nekem, erre is rávágtam, hogy „hapci”, és utána mindenki keresztbe-kasul tüsszögött meg „hapcit” kiabált nagy vihogások közepette. Apu roppant büszke volt rám, én meg boldog, hogy végre áttörtem a nyelvi korlátot, úgy látszik, előbb-utóbb mégis csak meg tudom értetni magamat velük.

Ezek után következett az utánozós korszak. Néha véletlenszerűen megismételtem egy-egy mondat végét, utolsó egy-két szótagját. Például ha Apu kérdezett valamit Anyutól, aki erre azt felelte, hogy szerinte nem lehet, én közbeszóltam a szőnyegről, hogy „lehet”. „Tessék, még ki se nőtt a földből, és máris vitatkozik az ebadta!” Egyszer meg (épp a karácsonyfa alatt üldögéltem, és valamit piszkáltam) azt kiabálták a tévében, hogy „hurrá”, gondoltam, ez valami jelentőségteljes dolog lehet, és én is megjegyeztem, hogy „hurrá”.

Azóta észrevettem, hogy a nálunk tartózkodó vendégek néha megtorpannak beszéd közben, és ilyeneket mondanak, mint „bocsánat, akarom mondani, a leborult szivarvégét” meg „teringettét” meg „azt a fűzfán fütyülő rézangyalát”.

Később még két hasznos szót tanultam; ezek a „nem” és a „de”. (Állítólag olyan is van, hogy „igen”, de az szerintem nem vicces.) Észrevettem, hogy ha bizonyos hangsúlyú mondatok hallatán találomra elsütöm e két szó valamelyikét, a szüleim nagyon nevetnek.

Januárban újabb fontos állomás következett be a beszédfejlődésemben. Ezt pedig úgy emlegetik, mint „a szájpenész-affér”.

Anyu hiába gondolta, hogy mindentől meg tud védeni, a szájpenésztől nem sikerült. Talán a baba-mama klubon kaptam el (az összes retkes játékot muszáj végigrágnom, másfél órán keresztül mégsem lehet mindent kicsavargatni a kezemből), de az is lehet, hogy egy orvul megnyalogatott cipő vagy lábtörlő volt a bűnös. Januárban ugyanis tökélyre fejlesztettem a nagy sebességű négykézlábazást, a szüleim reakcióideje meg még nem volt olyan rövid, mint mostanában.

Anyu teljesen megzuhant, mert addig elkerültek a betegségek, és titokban azt hitte, ez mindig így is marad, ha rendesen vigyáz rám. De hát épp a vizsgaidőszakom végén voltam, padlót fogott az immunrendszerem. Természetesen vasárnap jelentkeztek a tünetek, és Apu (a szó legszorosabb értelmében) futva ment át a szomszéd faluba, az ügyeletes gyógyszertárba glicerines boraxért. Ez egy édeskés ízű trutyi, amit egy gézlapra kennek, és kitörölgetik vele az ember száját. Már ha az ember olyan lúzer, hogy kinyitja.

Eleinte naponta négyszer-hatszor gyötörtek vele, de a tünetek nem akartak csillapodni. Kifacsart narancslevet is kaptam kiskanállal, egyrészt, mert savas (azt utálják a gombák), másrészt az immunrendszerem megtámogatására. (Vitatott, hogy ekkora kisbabák kaphatnak-e narancslevet, Spock ezzel kezdi az egész hozzátáplálást, a védőnőink viszont nem javasolják, mert citrus-allergiát válthat ki. A szüleim hosszas fejtörés után úgy gondolták, hogy a szájpenész elleni küzdelemben megkockáztatják.) A narancslevet nem bántam, de a szájtörlést utáltam. Hamar rájöttem, hogy az ordítással csak a kezükre adom magamat (remekül hozzáférnek a számhoz), így egészen kis vonallá összeszorított szájjal szirénáztam. Ekkoriban kezdett derengeni, hogy az a bizonyos „nem” szótag, amelyet addig csak találomra sütöttem el néha, milyen hasznos eszköz a verbális tiltakozásban. Az ember meglátja a gézlapot, elkiáltja magát, hogy „nem”, és még azzal a lendülettel össze is szorítja a száját.

Egyik este Anyu ölében üldögéltem (békésen és gyanútlanul, mivel sem a géz, sem a boraxos üveg nem volt a közelben), és Apu megkérdezte, hogy megyünk-e már fürödni. „Jó, csak előbb kitörölöm a száját” – felelte Anyu. „Nem!!!” – vágtam rá dühösen, és összeszorítottam a számat.

Ez a motívum még később is sokáig visszatért vicces formában, amikor Apu csiklandozott és gyömöszölt, én meg visítva röhögtem.

– Na, most megvagy, kisbaba, véged van!

– Hihihihi vihihihi…

– Összecsomagollak… Feladlak postán…

– Hihihihi gihihi vihihihi…

– Megharapom az orrodat! Kitörölöm a szádat!

– Mmm…

Ilyenkor már tudtam, hogy csak vicc a szájtörlés emlegetése, de azért sosem lehet tudni, inkább csukott szájjal vihogtam tovább.

Na, hát így vált a szájpenész fontos mérföldkővé a beszédfejlődésemben. Miután ilyetén hivatását betöltötte, egyébként szerencsésen el is múlt; összesen három-négy hétig tartott, hogy pontosan meddig, azt senki nem tudja, mivel nem engedtem, hogy belenézzenek a számba. Így amikor már nem volt nyilvánvalóan foltos a nyelvem, még jó ideig törölgették a számat naponta egyszer, nehogy valamilyen hátsó zugból visszatérjenek a tünetek.

Viszont ezt követően a szüleim kezdtek lassanként ráébredni, hogy többé-kevésbé értem a beszédjüket. Ha szólnak nekem, hogy „Panni! Gyere! Gyere ide!”, visszafordulok, és legalábbis fontolóra veszem. Persze egyáltalán nem biztos, hogy oda is megyek. „A csörgős macival akarsz levenni a lábamról? A könyökömön jön ki, tré vagy a maciddal együtt.” Ranschburg bácsi ugyan nem tér ki rá, de szerintem hat hónapos korom után a szülőket is el lehet kényeztetni.

Viszont ha a „Gyere” kiáltással együtt a zöld tálkámat is megmutatják (az uzsonnámmal), azonnal csattogni kezd a tenyerem az előszoba kövén. A hasamat még mindig nagyon szeretem.

A kedvenc szavaimat, mint „übüme”, „eblé” meg „hadzsidzsi”, mostanában keveset mondogatom, rájöttem, hogy ezek a nyelvi analfabéták úgysem értik. (Illetve a „hadzsidzsivel”, mint általános szitokszóval kapcsolatban feljegyzi a krónika, hogy valamelyik nap, amikor éppen kis rózsaszín hisztityúknak öltöztetve hisztikéztem, annyira beleéltem magamat a nyafizásba, hogy a rockos, egyenes „hadzsidzsi” helyett „henyinyit” mondtam. Ezt a „henyinyit” azóta is a fejemre olvassák.) Az „apa, apa, apa” még mindig listavezető (pláne, mert Aput remekül le lehet vele venni a lábáról, és olyankor még a laptopot is hagyja piszkálni), egyébként pedig mostanság énekelgetni és dudorászni szoktam játék közben.

Szóval így állunk jelenleg a beszédfejlődéssel. Amennyire meg tudják állapítani, a szüleim beszédének elég nagy részét értem, legalábbis a rám vonatkozó részeket, mert hogy a gazdasági fejtegetésekhez hogy állok hozzá, azt egyelőre senki sem tudja ellenőrizni. De úgy tűnik, végleg lezártuk azokat az időket, amikor Anyu csalódottan és szorongva ismételgette: „Jaj, bárcsak érteném, mit szeretnél!” és „Hát ezt most hogy magyarázzam meg neki?” És már annak is nekifogtam, hogy én is kifejezzem magamat az ő nyelvükön. Vagyis lassan, de biztosan repedeznek közöttünk, és maholnap ledőlni látszanak a nyelvi korlátok. Ez pedig mind a cserediáknak, mind a házigazdáknak őszinte megkönnyebbülésükre szolgál.