Szerdán (24-én) reggel későn ébredtem, de még így is megelőztem Anyut, aki úgy hevert a fotelágyon, mint egy összegyűrt rongydarabka. Rosszul bírja szegény, hogy pár napja megint másfél óránként ébredek éjszaka. Azt mondja, három óránál van a határ; ha annyit alszom egyben az újabb szopi előtt, nem érzi úgy, mint hogyha elütötte volna valami.

Szóval sokáig aludtam és igen víg hangulatban ébredtem. Egy ideig a macimat lóbáltam, aztán elrepült valahová, ekkor az ágyam fölött lógó plüssállatok keltették föl az érdeklődésemet. Eddig nem igazán érdekeltek, mert elkönyveltem magamban, hogy nem lehet őket megrágni. Néha, ha nagyon ordítok, forogni szoktak, ilyenkor állítólag zenélnek is, de nem hallom, mert ordítok. Most viszont feltűnt, ahogy a macit lengettem, hogy ha eltalálom valamelyiket, szépen táncol, és a többit is táncba hívja. Na, megpróbálkoztam egy kis hasizomgyakorlattal, nem lehetnek ezek olyan messze – és egy erőteljesebb hasprés után sikerült is lekevernem egyet a majomnak. Hú, mekkorát ugrott! A többi állat meg utána. Mekkora májer vagyok! Anyu arra ébredt, hogy félig ülő helyzetben elégedett vigyorral ütöm az állatseregletet.

Nagyon nevetett, és kikapott az ágyból. Én is nevettem. Apu is becsődült, és összeölelgettek. Azt mondták nekem, hogy „büdös” meg „imposztor” meg a többi kilencvenkilenc nevemet.

Amikor már túlestünk a reggeli készülődésen, letettek a nappaliban a játszószőnyegemre, és elkezdtek egy lepedőt terítgetni a fal mellé. Még mindig rózsás hangulatban voltam, így hagytam őket tevékenykedni, egyszer egy évben nekik is jár egy szabad félóra. Behozták a teraszról a karácsonyfát, amit Apu kalandos körülmények között vett, és beleállították egy edénybe. Nem értettem, minek hoznak be a szobába egy fát – meg akarják rágni, és azután visszaviszik? De nem rágták meg (nem tudnak élni), ehelyett megpróbálták föltenni a hokedlire, amit letakartak valamivel. Nem fért föl. Erre tanácstalankodtak egy sort (ahelyett, hogy jól megrágták volna, aztán kiviszik), végül Apu előhozta a nagy ágvágót, egy kicsit lecsíptek a tetejéből, és így már föl lehetett állítani a hokedlire.

Állítólag a hokedlire miattam van szükség. Nem értem. Végül is nekem aránylag mindegy, hogy hokedlit rágok, vagy karácsonyfát. Közben megpróbálták vékony zsinórokkal kikötni a fát a fűtéscsövek kengyeleihez, ezzel megint szerencsétlenkedtek egy ideig. Azt állították, hogy ez is miattam kell. Persze, könnyű a kicsire fogni. Közben a szemem sarkából figyeltem, hogy hol maradtak megrágható felületek.

Azután rátekertek a fára egy olyan világító madzagfélét, amiből az utóbbi napokban már bekerült néhány a nappaliba. Erre a részre már nem emlékszem pontosan, mert itt untam meg, hogy jó legyek, és übülni kezdtem. Anyu belerakott a kenguruba, és együtt rakosgattuk a díszeket a fára. Engedte egy kicsit megfogdosni az ágakat, azután fényes gömböket akasztgattunk föl rájuk, kicsit is meg nagyot is, meg hagymaformákat, meg hegyes végű, forgó-libegő izéket, a végén már táncolt a szemem előtt az egész kirakodóvásár. Lassan elmosódott a kép, féloldalra billent – azután arra ébredtem, hogy az ágyamban fekszem, és megint ott van mellettem a maci.

Visszavittek a nappaliba, ahol éppen az ünnepi ebédnél ültek. Egy nagy csirkét láttam gőzölögni, meg franciasalátát kicsi tálkákban, meg kelbimbót és répát. Mostanában egyre jobban érdekel, hogy mit esznek (bár mindig is foglalkoztatott, de most, hogy már én is szoktam kanállal enni, egyenesen szakértő vagyok). Anyu az ölébe ültetett az asztalnál, boldog ünnepeket kívánt, és egy körömhegynyi krumplidarabkát adott a számba. Döbbent fejet vágtam, egyáltalán nem hasonlított az anyatejes krumplihoz.

Leültettek a szőnyegemre, és amíg a játékaimat piszkáltam, ott motoszkált a fejemben ez a boldog ünnepeket-dolog. Hú, lehet, hogy készülni kellett volna nekem is valamivel? De hát hiszen készültem, gyakorolom már egy ideje. Fogtam magam, nekiveselkedtem, és a szőnyegem közepéről elmásztam egészen az ebédlőasztalig. Semmi orra esés, semmi kutyázás, csak jobb kéz-bal láb, mint a profik, elvégre az is vagyok. Apu vette észre először, majdnem lenyelte a villáját, majd a fulladásveszély elhárultával felkiáltott: „Hát ez mászik! Mászik!”

Megint körülölelgettek, és azt mondták, stílusos vagyok, hogy épp a karácsonyi ebéd alatt tanultam meg mászni. Azután pakolásztak, én meg a szőnyegen mászkáltam, és mindenféle olyan dalt hallgattunk CD-ről, amilyeneket mostanában énekelni szoktak nekem, hogy pásztorok meg karácsony meg fenyőfa. Azután szép lassan besötétedett.

Közben a szüleim valami gyertyagyújtásról beszélgettek, de nem tudtam rendesen figyelni, mert ez a mászós ügylet elég fárasztó ám. Folyton az idegfeszültség meg az összpontosítás, hogy bal után a jobb, kéz után a láb, és ha nem jól figyelek és elrontom, akkor jön az orra koppanás. Tiszta hadzsidzsi az élet. A szüleim semmi együttérzést nem mutattak, előjöttek megint azzal az idióta viccel, amit akkor szoktak pufogtatni, amikor a kék nadrágom meg pulóverem van rajtam, rendkívül infantilis, de ők remekül szórakoznak rajta, én meg csak sajnálkozni tudok.

– Kicsi, kék és hisztizik, mi az?

– Kis kék hisztityúk.

Hahaha. Szánalmas.

Azután azt mondták, hogy nincs humorom, és übülve nem lehet gyertyát gyújtani, úgyhogy sapkát adtak rám, ami a legnagyobb sértés az adapterkábelek elkobzása után, bepakoltak a babakocsimba, és kitoltak az utcára, ahol már sötét volt. A környező házak ablakaiban, a fenyőfákon és a tetők alatt itt-ott színes fények égtek.

A szüleim fennhangon énekelték a karácsonyi dalaikat, hogy nehogy sírni akarjak (utálok sötétben sétálni), nem akarták, hogy a környéken lakók kinézzenek az ablakon, és azt mondják, „nahát, itt megy Nyávogi, aki még szenteste sem bírja abbahagyni az ordítozást”. Ehelyett nyilván azt mondták, „nahát, itt mennek valami furcsa betlehemesek”. A szüleim, hogy föl ne neszeljek, énekelve beszélgettek egymással, a megkezdett nóták dallamában, részint az előttük álló teendőket tárgyalva meg, részint egyes kirívóbb házak dekorációit kritizálva, mint például: „Angyalok szózata minket is hív / Értse meg ezt tehát minden hű szív / Az ottan pont olyan, mint egy diszkó / Az meg, mint egy bevásárlóközpont”. Tényleg nagy fényesség van esténként az utcánkban, egyes udvarok villognak, mások pirosan világítanak, viszont a pékbolt felé menet van egy óriási fenyőfa, sokkal magasabb, mint a ház, nem is tudom, hogy tették föl rá az égőket. A szüleim szerint olyan, mint a bécsi adventi vásár, ahol már én is jártam, csak még becsomagolt állapotban.

Aztán arra ébredtem, hogy a szobámban vagyok babakocsistul. Szolidan jeleztem, hogy ez igazán méltánytalanság, erre a szüleim betódultak, és átvittek a hálóba, ahol a nagy tükrös gardróbszekrény van a kisbabával. De most nem láttam a kisbabát, mert leoltották a villanyt, szorosan Anyuhoz bújtam, esküdni mertem volna, hogy valami készülődik. És akkor a nagy sötétségben megszólalt egy vékony hang, egy kis csendülés, porcelándal, egy csengő, amit még soha nem hallottam, nem tudom, hol rejtegették eddig, és kinyílt a nappali ajtaja, és színes, táncoló fények áradtak be rajta. Égtek a gyertyák az adventi koszorún az ebédlőasztalon, a karácsonyfa ágai között pici fények kapaszkodtak, világított a fehér angyal a teraszajtón, mintha most érkezett volna valamilyen jelentőségteljes üzenettel, minden irányból világosság áradt, én pedig még a számat is nyitva hagytam egy kicsit a csodálkozástól.

Anyuék megint énekeltek (mi volna, ha még hallásuk is lenne), aztán letettek a földre, és kaptam egy szatyrot mindenféle érdekes dologgal. Volt benne egy torony színes karikákból, építőkockák, mesekönyv meg a gepárdom. Rögtön nekiálltam kipakolni és megnézegetni meg megrágni mindent, a legjobban a karikák tetszettek, és mind együtt játszottunk a padlón.

De hogy senki ne aggódjon, kaptam végül saját adapterkábelt is. Egy régi laptophoz tartozott, Anyu megmosta nekem, hogy rágható legyen, negyedórákig elvagyok vele. Szerintem adapterkábelt enni kifejezetten ünnepélyes dolog. Ha eljöttök hozzánk, ti is megrághatjátok egy kicsit.