Szia!

Ez egy gombamód növekvő kislány naplója, amelyben kalandjairól és egy vidám-különös világra való rácsodálkozásáról mesél neked.

Hozzám szóltak

  • olahtamas-: Jó volt olvasni felőletek! Izgalmas lehet ez a KOLBÁSZ, hogy tanulni lehet belőle :) (2020.05.01. 20:23) Hómofisz
  • fűzfavirág: Nagyon várom a nyári beszámolót, és küldtem mailt! (2019.09.13. 23:13) A mesélő nyuszi
  • fűzfavirág: Boldog karácsonyt, küldtem mailt :) (2018.12.21. 20:13) Az igazi Mikulás
  • fűzfavirág: Gyönyörűek a koszorúk! Boldog karácsonyt az egész családnak :) (2018.12.18. 19:53) Az igazi Mikulás
  • olahtamas-: Tényleg gombamód növekedés esetének fennforgása van :) Ez a felvételizés már teljesen ... (2018.12.17. 10:44) Az igazi Mikulás
  • olahtamas-: Csak jó lehet, egy olyan nyaralás, amiben van grillkolbász is :) (2018.08.31. 11:12) Az évszázad nyaralása
  • Tündérke21: Nagyon tetszett a beszámoló, nem csodálom, hogy ez volt az évszázad nyaralása! ♥♥♥ (2018.08.30. 20:51) Az évszázad nyaralása
  • olahtamas-: BUÉK ! Jó hosszú volt a csendkirály :) (2018.07.09. 07:05) Tíz, tíz, tiszta víz
  • Utolsó 20

Az időgépem

március 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

A világ a falon túl

Tiszta a levegő?

Budapest légszennyezettsége

Van itt még valaki?

Már nagyon várom

Ebből mazsolázhatsz

Az életem filmje

Hómofisz

2020.05.01. 18:38 - Jankapanka

Címkék: játék tavasz evés angol iskola fejlődés számok állatok

 20200421_161619.jpg

Mindenki mondja nekem, hogy most aztán tényleg írjak. Tavaly húsvétkor történt az utolsó blogbejegyzés, egy egész év kimaradt, ráadásul egy nagyon fontos év. Legalábbis a tesóm szempontjából, akit fölvettek álmai sulijába (jó, erről neki kellett volna írnia, de azóta örül, hogy él, meg a szüleim is). Én meg úgy néz ki, kijártam végre az óvodát. Még semmi sem biztos, kitalálhatják májusban, hogy mégis kinyitják az iskolákat, akkor Apunak vissza kell mennie dolgozni (Anyunak talán már előbb is), és én mehetek megint az oviba. De egyelőre mindenki itthonról dolgozik a járvány miatt, a tesóm itthonról tanul, én pedig itthonról vagyok óvodás.

20200404_145313.jpg

Tudom, hogy ez egy nagyon rossz helyzet, sokan betegek lesznek, és tönkremegy a gazdaság, de én nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy az én szempontomból idill. Másfél hónapja még azon sírdogáltam esténként, hogy hány hétig kell még oviba járnom, és kiszámoltattam Anyuval, hogy hányszor kell még ott aludnom az óvodában. Ha a normális időben jöttek értem – vagyis Apu nem tudott valamilyen módon korábban elhozni –, mivel rendszerint nem ettem meg az ebédet, annyira leesett a vércukrom, hogy már csak ordítani bírtam, amíg valahogyan haza nem cipeltek, és meg nem etettek velem egy kiflit vagy egy marék gabonapelyhet. Egyébként is sokat ordítok állítólag. Amin mindenki nagyon csodálkozik, mivel annak idején én voltam a legjobb kedélyű kisbaba.

20200412_101320.jpg

Mondjuk a tesóm is bármitől sírva fakad még mindig. Tíznél több példát adtak matekból? Potty-potty, máris verik a füzetet a könnyei. Anyu nem ér rá megnézni a baglyot a Duolingóban, mert mindenképpen be szeretné fejezni vacsoráig a határozat indokolását? Büb-bübb-büb-büb, a tesóm máris piros fejjel könnyezik. Ősszel az Ocskay-darabban – amiben a nővérem is szerepelt, és hetekig erről beszélt ő is meg az egész család – az egyik kislánynak sírnia kellett, de sehogy sem sikerült neki, pedig végül már az egész gyerekkórus neki mondogatott szomorú dolgokat. Na, hát a tesómat kellett volna odaültetni, nyílt színen bármikor négy másodperc alatt sírva fakad. De a tesóm teljesen elégedett volt azzal, hogy kórustagot játszik (ő, dr. Both Fülöp).

20200412_101321.jpg

Egyébként nevetni fogtok, az igazi kórusba is jár (a tesóm mindenbe jár), és a héten dicsérte meg online a tanárnő, de az még a nem-online szereplésére vonatkozott. Igaz, hogy az online beadott leckéje kapcsán került elő a téma, mert látszott rajta, hogy tényleg nagyon lelkiismeretesen megcsinálta. Na persze, kivonult vagy másfél órára a kisteraszra a furulyájával meg a telefonnal (amivel felvette), és senkinek nem volt szabad odamenni, de azért én megkukucskáltam, és láttam, hogy bömböl, mint a záporeső. Mivel nem úgy sikerült, vagy nem tudta kiénekelni, vagy kifurulyázni, nem tudom (mindegyiket kellett), de végül megcsinálta, és a tanárnőnek nagyon tetszett, és szerintem is szépen énekelt. Pedig állítólag egyedül nekem van hallásom a családban.

20200403_143518.jpg

Szóval így éldegélünk, időnként bömbölünk, mindenfélét fölveszünk videóra meg lefényképezzük, és elküldözgetjük a tanároknak (Apu a diákjainak), egyedül Anyu a kivétel, mert neki számozott pendrájvot hoznak. A tesóm fél nyolckor kel, nyolckor kezdődnek az órák, de állandóan résen kell lenni, és figyelni a Kolbász vagy Canvas nevű dolgot, mert némelyik tanár 7.40-kor írja meg, hogy 8-kor élő órája lesz a Zoomon. A Zoom, az olyan, hogy leterítik hozzá az emeletes ágyat a tesóm Avengers paplanjával, és az elé ül a tesóm (vagy az Apu). Anyu nem zoomol, ő csak a hazahozott gépét püföli, amikor újabb adagot hoznak neki, akkor reggel 7-től este 7-ig nonstop, hétvége nélkül, mert aggódik, hogy nem lesz kész vele, és aztán utólag tartjuk meg a hétvégét, ami végül is mindegy.

20200419_181648.jpg

Engem 9-kor keltenek, Anyu megszaglássza a fejem tetejét és megpuszilgatja a fülemet, és azt mondja, hogy talált egy kiscicát (ez a kedvenc részem az egész karanténból). Ha nem elég gyorsak, akkor a tesóm is beüget hozzám, ott hagyva a matekot, elbújik a paplan alatt, és azt játsszuk, hogy én vagyok a kulyke. Előbb-utóbb észreveszik, és visszazavarják leckét írni, mire a tesóm bömbölni kezd, és azt vinnyogja, hogy „a kulykum!!!” Engem meg elvisznek mosakodni. Ettől meg én is bömbölök. Apu nem érti, miért ekkora kataklizma nekem minden reggel a mosakodás. És azt szokta emlegetni, hogy „a Dzsidzsivel sokkal könnyebb volt”, nem gondolta volna annak idején, hogy ez a képtelennek tetsző állítás valaha megfogalmazódhat benne.

20200412_111430.jpg

Azután legózom, és nyaggatnak, hogy egyem a reggelimet. A reggelim felkarikázott kifli vagy összevágott pogácsa, felkockázott zalahússal (hátha így könnyebben fogy, mert ha magamnak kell harapnom belőle, kimutathatatlan mennyiségekkel alibizem). Minden falathoz külön szóbeli előterjesztés szükségeltetik invokációval, érveléssel és súlyosbodó fenyegetésekkel. Miután másfél-két óra alatt nagy nehezen eltüntetek egy fél kiflit meg három-négy szelet zalát, rám adják a borzalmas-koszos-mindenbe-beletérdelős kinti gatyámat, és kimegyünk végre a kertbe.

20200411_113824.jpg

Ha mégsem lehet kimenni, például nagyon fúj a szél, akkor legózunk, playmobilozunk vagy rajzolunk – a kijárási korlátozás előtt Apu még elrohant a helyi papírboltba, és vett két csomag A4-es papírt meg pár doboz tartalék filctollat, színes ceruzát és festéket –, vagy Anyu elővesz egy doboz játékot, amit már régen láttunk. Még a gyes alatt szokott rá, hogy a játékokat téma szerint szétválogatja, és elteszi, ami nem tartozik a kedvencek közé, mert néhány hónap vagy pláne év múlva újdonságként lehet elsütni. De a kedvencem mégis az, amikor a tesóm tanítgat. A régi játékok előhalászása közben az általános iskolás tankönyveit meg füzeteit is elővettük, nosztalgikusan lapozgatja őket, és mindenfélét magyaráz, én meg – a soron következő összemarakodásig – nagy szemekkel hallgatom az én csodálatos tesómat. Rengeteget tanulok tőle.

20200328_131647.jpg

Szerencsére a karantén nagy része alatt gyönyörű idő volt, csak az elején esett némi hó, azóta azonban már szinte nyári meleg van és ragyogó napsütés. Tudom, hogy ez rossz a mezőgazdaságnak, meg azoknak is, akik nem mehetnek ki a lakásukból az utcára, de nekem olyan, mint egy nyaralás. Anyu is kitelepszik az aktájával a teraszra, vagy most éppen, amikor szabadságon van, a könyvével a nyugágyba. Kötelező volt kivennie a negyedévi szabadságát, ami miatt először megijedt, mert senki sem tudja, mi lesz a nyáron vagy a jövő hónapban. És ha Apunak dolgozni kell, ki fog vigyázni rám? Tudjátok, eddig minden évben pontosan beosztották előre, hogy amikor Apunak el kell utaznia, vagy korábban kell bemennie az iskolába, akkor Anyu szabadságot vesz ki. De most még maga az Operatív törzs sem tudja fél tizenegykor, hogy mit fog mondani tizenegykor, és senki sem biztos benne az utolsó utáni pillanatig, hogy az iskolákat bezárják, kinyitják, megszüntetik, és lesz-e végül érettségi vagy nem.

20200424_153014.jpg

De végül is az idő szép, együtt van a család, ki kívánhatna ennél jobb szabadságot? A többire majd rögtönzünk, jobb ötlete úgysincs sem másnak, sem nekünk. Anyukám még nem is régen azt mondta – csak március elején volt, és egy másik életben –, hogy tavasz közeledtével mindig úgy érzi, az csak valami tévedés, hogy neki be kell járnia dolgozni. Még mindig nem szokta meg, hogy munkába állt; persze, közben folyton abbahagyta, egyszer az egyetem miatt, és kétszer a gyes miatt. De már a legutóbbi gyes letelte óta is elmúlt lassan négy év (nem gondolnátok, hogy már 7 leszek a nyáron), és még mindig úgy érzi, hogy ez csak valamilyen átmeneti dolog, amin túl kell esni valahogyan. Azt mondta, tudja, hogy ez most már mindig így lesz, de attól még azt érzi normális állapotnak, amikor itthon volt velünk, figyelemmel kísérte az apró mindennapi dolgainkat, hozzá tudtunk fordulni a problémáinkkal, ő is egyből el tudta mondani nekünk a gondolatait, és az egész körülöttünk lévő világot együtt éltük meg. Azt mondják, vigyázz, mit kívánsz a tündértől. Nos… tudom, hogy ez elég erős ellentmondás, a helyzetre tekintettel, de anyukám jelenleg az ő tündérével elégedett.

20200408_132828.jpg

Nekem már nagyobb bajaim vannak a saját tündéremmel. Tudjátok, nekem úgy általában mindennel bajom van. Még március elején is minden vasárnap este sírdogáltam Anyunak, hogy holnap óvoda van, nem lehetne-e tenni valamit, hogy mégse kelljen mennem. Meg hogy az óvoda teszi tönkre az életemet. (Ezt amúgy a Dzsidzsire is szoktam mondani. Meg arra is, ha nincs itt...) Kiszámoltuk, hányat megyek még óvodába, és hányszor kell ott aludnom. És aztán egyik napról a másikra Anyu azzal állt elő, hogy többet nem kell óvodába mennem. Azt hitte, kiugrom a bőröndből, de én nagyon elkeseredtem. Micsoda, soha többet nem leszek óvodás? Hát ez már magában is dráma! És soha többet nem láthatom Anita nénit? Pedig nagyon szeretem, még a nevét is megtanultam leírni! A tavalyi kínlódás után (amikor örökre megutáltam az evést meg az alvást) végre lett egy rendes óvónénim, és akkor elszakítanak tőle?! Azóta már Anita néni bejelentkezett Zoomon, és én is mondhattam okosakat az emeletes ágyra terített takaró előtt.

20200402_104907.jpg

Most meg azzal jönnek, hogy lehet, hogy mégis kell óvodába mennem. Találják ki most már! Az ember lánya lassan azt sem tudhatja, miért hisztizzen. Még jó, hogy Anyu mégsem varrt szájmaszkot az ovis ágyneműmből.

Mondjuk a varrással egyébként sem nagyon halad, pedig most, április utolsó két hetében szabadságon van, nem is itthondolgozáson. Délelőtt elpakol valamilyen célterületet, amihez már régóta nem jut hozzá (sajnos, rövid életű az eredmény, mert ahol rendet látunk, azonnal telerakjuk a vackainkkal), közben kiderül, hogy a tesómnak is segíteni kell valamilyen kreatív feladatban. Ha másban nem, hát lefotózni vagy lefilmezni, amit csinál, mert általában valami ilyesmit kell beküldeni. Nem is maguk a feladatok vesznek el olyan sok időt, hanem az, hogy állandóan figyelni kell ezt a Kolbász nevű dolgot, mert a tanárok sokszor ötletszerűen és ötletszerű helyekre töltik fel az újabb feladatokat, rövid határidővel. Utána le kell tölteni, vagy ki kell nyomtatni, Anyúúú, nem láttad a kinyomtatott tesztemet, Apúúú, nem nyílik meg ez az izé, Apúúú, hogyan kell átnevezni, Apúúú, azt írja ki az online teszt, hogy nem érkezett be a megoldás, pedig én elküldtem, Apúúú, hol vagy, mit csináljak? A tesóm már lassan annyiszor mondja egy nap, hogy „Apúúú”, mint én azt, hogy „csak az a bajom…”

20200430_135951.jpg

Az írásban beadandó feladatokkal – wordben beküldendő fogalmazásokkal, füzetbe írt és befotózott matekpéldákkal, online kitölthető angoltesztekkel – a tesóm jó esetben ebédig elkészül, ilyenkor ráérősen ebédelünk a teraszon, ha 2-kor online bejelentkezése van, akkor kapkodósabban. A tegnapi nap (kedd) például elég húzós volt, 8-tól 10-ig matekdolgozatot írt (a Kolbászon kapták meg 8-kor a példákat, a füzetben kellett kidolgozni, és lefotózva visszaküldeni 10-ig), 10-től Zoomos óra volt természetismeretből, ahol a barátnőjével kiselőadást tartottak a légköri jelenségekről. Egy ppt-t kellett közösen elkészíteniük, azt úgy is szokták emlegetni, hogy prezentáció vagy diavetítés, és a tesóm nekem is csinál olyanokat.

20200428_144951.jpg

Például amikor a számokról akar tanítani valamit, vagy angol szavakat, egyébként is szeretem, ha velem foglalkozik, és mindenfélét megtanít nekem. Állítólag nagyon fejlett vagyok matekból, simán tudok már összeadni és kivonni kb. 15-ig, és az osztást meg a szorzást is értem, de a nagyobb számoktól sem ijedek meg. Simán megmondom, hogy tízszer négy, az negyven, meg hasonlókat. Múltkor például valami olyat olvastunk este Anyuval a Ruminiben, hogy „ezernyi fénylény utazott a hajón”. Egy pillanatra elgondolkodtam – elég nehéz nekem olvasni, mert folyamatosan kommentálom a hallottakat –, és a következő mondatot irgalmatlanul félbeszakítva kifejtettem, hogy akkor ezernégyen utaznak a hajón, mert ott van még három egér meg egy teknős.

20200412_102941.jpg

Szóval nagyon szeretem a tesóm nekem szánt ppt-it, csak legyen benne rózsaszín kiscica. A természetismeret kiselőadásban nem volt, de azért állítólag tetszett a tanárnak. Kivetítette Zoomon, és Dzsidzsinek meg az osztálytársának el kellett magyaráznia a többieknek, hogy mit látnak. Csöndben figyeltem az üveges ajtón át, és ezúttal tartózkodtam a „Fölrohadt a nyúl a fára” kezdetű dalocska ordítva történő éneklésétől, nem úgy, mint amikor Apu először Zoomolt az osztályával.

A kiselőadás (talán ennek is köszönhetően) láthatóan jól sikerült, a nővérem fölszabadultan ügetett ki a teraszra, ahol azon nyomban hozzáfogtunk a rajz házi feladatához. Biztos ismeritek azokat a festményeket, ahol gyümölcsökből áll össze egy arc (én nem ismertem, de nagyon tetszett, amikor tegnap megmutatták a Kolbászban). Ehhez hasonlót kellett készíteni itthon található dolgokból. Anyukám élénken lebeszélt bennünket arról az ötletről, hogy mindenféle apró tárgyból rakjunk ki egy szőnyeg nagyságú arcot a nappaliban. Azt mondta, annyi szabadsága már nem maradt, hogy azt mind elpakolja utánunk. Így végül a teraszra rajzoltunk föl egy arcot, és levelekkel meg szirmokkal töltöttük ki, én is segítettem. Bár újabban folyton aggódnak, ha növényeket meg bogarakat fogdosok, mert valami – lehet, hogy a vérehulló fecskefű – rondán kimarta a tenyeremet. De hát mihez is kezdhetnék, amíg a tesóm tanul, és mindenki mással van elfoglalva, mint hogy sarazok, főzök vagy bogarakat viszek.

20200428_124925.jpg

Mindegy, szerintem menő lett a portrénk, gyorsan le is fotóztuk, mielőtt a szél elfújta volna, és a tesóm némi „Apúúú” kíséretében feltöltötte a Kolbászba. Utána sietve megebédeltünk, mert 2-kor a tesóm Zoomon keresztül felelt angolból. A sulijukról kellett egy bemutató anyagot készíteni, megtanulni és felmondani (tudjátok, a tesóm a Hogwartsba jár). Ez olyan volt, mint egy hagyományos felelés (kukucskáltam az üveges ajtón), a tesóm csücsült a monitor előtt, háta mögött az Avengers paplanhuzat, és mondta a szöveget. Anyu gondban van, mikorra tegye az ágyneműmosást, mert még hétvégén is folyton élőzik valaki.

20200428_141539.jpg

Kora délután, amikor az élő bejelentkezések és írásbeli feladatok véget érnek, és a napi három lecke Duolingóját is megcsinálta a tesóm (angolt tanul, és nagyjából 300 napos a szériája), rendszerint már csak az egyéb kreatív tennivalók vannak hátra. A tanárok roppant leleményesek az (egyébként mással foglalkozni próbáló) családtagok bevonásában, ami miatt a szüleim általában morognak, de bevallom, én jó bulinak találom, hogy rendszerint nekem is szerepelnem kell. Dráma órára például zoknibábot kellett készíteni, Anyu egy egész napig varrta a tesóm zoknibábját (akinek extra elképzelései voltak zoknibáb tekintetében), meg az enyémet, mert akkor már természetesen nekem is kellett. (De nem olyan, mint a tesómé.)

20200402_093007.jpg

Szerencsére a bábgyártásra hosszú határidőt adtak meg, vagyis ráért addig, amíg anyukám éppen készen lett az akkori adag aktájával. De megérte, mert annyira boldog voltam a zoknicicámmal, hogy mindenhová magammal vittem, és azzal is aludtam. Többször elmondtam, milyen elégedett vagyok, hogy van nekem egy ilyenem. (Ami nagy szó, mert a szüleim felé általában nem az elégedettség hangjait szoktam tolmácsolni.) A későbbi drámaórákra azután a zoknibábokkal kellett jeleneteket kitalálnunk és eljátszanunk, amiben eleinte vonakodva, aztán egyre lelkesebben vettem részt. A vonakodás annak szólt, hogy – szokás szerint – azt szerettem volna, ha mindenben az én ötleteim érvényesülnek, amibe a tesóm – szokás szerint – nem egyezett bele, mondván, hogy ez az ő házija. Azután Anyu mindenfélével bezsarolt, ha együttműködöm, például azzal, hogy készít nekem egy másik zokniállatkát is, és utóbb már egészen kedvet kaptam Platty, a kacsacsőrű emlős és Zokni, a cica kalandjaihoz. (A történeti hűség kedvéért jegyzem meg, a következő adag munka elkészültével tényleg kaptam egy rózsaszín zoknicicát is.)

20200401_221323.jpg

A zokniállatos jelenetek leforgatásakor még amatőrök voltunk, folyton leborult a (gyurmával megtámasztott) telefon, azóta ebben is számottevő fejlődést mutatunk, és bármikor, bármiből építünk kameraállványt, például sittből és háztartási létrából. Számtalan videót és fotót kellett elkészítenünk, a tesóm még a papucsát is lefotózta, az én kedvencem a bűvészelőadás volt, amelyben immár kimondott elhivatottsággal szerepeltem. Pedig korábban, amikor a társadalomismeret tanárnak kellett elénekelnünk (videón) az Éjjel az omnibusz tetejént pluszpontért, még hisztiztem és elszaladtam, mert nem tetszett a koreográfia, hogy székeken ülünk, én azt szerettem volna, hogy táncoljunk. De valamiért sem a tesóm, sem az anyukám nem akartak táncolni a társadalomismeret videón. (Nem értem, miért, én folyton táncolok meg dalokat írok. Újabban énekesnő szeretnék lenni, mégsem ugyész.)

Ha a rengeteg kreatívkodás közepette még nem esteledett ránk, jó esetben marad egy-két szabad óránk arra, hogy csak úgy játsszunk. Szerencsére a karantén kezdetétől fogva szinte minden nap kint lehetett lenni a kertben, és mi kint is vagyunk, az egész család, reggelitől takarodóig. (Kivéve, aki épp élőzik, mert a stúdió a tesóm szobájában van, tudjátok, az emeletes ágyra terített paplan előtt.)

Anyu évek óta csak nézi szomorúan, ahogyan tavasz táján lassan feléled és belombosodik a kert, és ő ebből csak annyit tapasztal, amennyit reggel, munkába menet meg hazafelé iparkodva befoghat az ember felfogóképessége. A ház előtti babarózsafa, amit a Tesójától kapott, például évről évre hétköznapra időzítette a virágba borulást. „Hű, de szép” – állapította meg anyukám, miközben kirobogott a kapun. „Jaj, de szép – tette hozzá este fél hatkor, miközben éppen megérkezett egy rakat csomaggal –, le kellene fotózni! De már túl sötét van hozzá…” Hétvégén meg csalódottan látta, hogy a pici rózsaszín szirmok már mind a földön hevernek, mint az egész elpazarolt tavasz.

panorama.jpg

Na, hát most aztán benne élünk a természetben, mint valami primitív nép, és anyukám rettenetesen élvezi ezt. Azt mondja, ez a második legjobb dolog az én szagolgatásom után. Tudjátok, néha csak úgy elkap, megszorongat, és megszagolja a fejem búbját, hozzátéve, hogy fél tizenegy van, normális körülmények között ilyenkor az íróasztalánál ülne, és csak gondolna rám szomorúan.

20200420_130542.jpg

A tesómat eleinte sokszor háromnegyed tizenkettőkor nyomorgatta meg, mert ilyenkor van a „Dzsidzsitájm”. A nővérem sulijában nem szabad mobiltelefonozni a szünetekben, kivéve a 3/4 12-kor kezdődő nagyszünetet, ezért a tesóm mindig ilyenkor számolt be Anyunak meg Apunak a legfrissebb hírekről a „Család” nevű messenger-csoportban: hogy sikerült a matekdolgozat, leadta-e a kiránduláspénzt, meglett-e a tegnap ottfelejtett sapkája, és mi a helyzet a világmindenséggel úgy általában. Ezért anyukám egy idő után már minden délelőtt pontosan tudta, hány perc van még hátra háromnegyed tizenkettőig. Ha vége lett a „Dzsidzsitájmnak”, és a nővérem elment a következő órájára, anyukám már csak a fél ötöt várta, hogy vége legyen a munkaidejének, és iszkolhasson érte. A buszról írt neki (messengeren), hogy mikor induljon el az iskolából, és a tesóm kijött a sarokra a buszmegállóba. Hú, de régen volt.

20200422_174440.jpg

Most úgy van megint, mint a sokat emlegetett gyes alatt, hogy teljes szellemi közösségben élünk, minden gondolatunkat azonnal megosztjuk egymással meg Anyuval (Apunak néha sok is a folytonos csicsergés), és Anyu azt mondja, nem gondolta, hogy valaha lesz még ilyen, amikor megint előre be tudja fejezni a mondataink egy részét magában, mert pontosan tudja, mi jár a fejünkben. (Az enyémben a szárnyas rózsaszín kiscicák, ez nem lehet kérdés.) Rengeteget nevetünk, ide-oda pöcköljük egymásnak a poénokat, mint a lufikat, Anyu azt állítja – bár ezt máskor is szokta emlegetni –, hogy mi vagyunk a legszórakoztatóbb élőlények a világon. Valamelyik nap ebéd táján bekapcsolva maradt a rádió, és valami kabaréműsor kezdett szólni, de Anyu egy idő után kikapcsolta, mondván, lehangoló dolog ilyen rossz, erőltetett poénokat hallgatni a mi telivér viccelődésünkhöz képest. Sajnos, a poénjaink nagy részét nem lehetséges megörökíteni, annyira helyzethez (meg az előző viccekhez) kötöttek.

20200404_134045.jpg

Anyu csak akkor nem szereti a poénkodást, ha a leckét magyarázza a tesómnak, aki direkt szívatja az elvont szóvicceivel ahelyett, hogy odafigyelne. Ezért a nővérem inkább magyaráztatni szokta Anyut, azt nem bánja annyira. Tegnap (csütörtökön – kicsit lassan haladok a bloggal, már vagy két hete írom) szokás szerint a teraszon ültek a körtefa árnyékában, a törzshelyükön, a tesóm a Mátyás királyos tesztet töltötte, és néha kérdezett valamit Anyutól, aki készségesen válaszolgatott (pedig eredetileg nekem akart segíteni a blogban). Ki volt Mátyás király nevelője? Mi az, hogy „humanista szellemben?” És a reneszánsz? És mihez képest reneszánsz? Anyu már képeket mutogatott a gugglin mindenféle épületekről, a tesóm meg gonoszul úgy tett, mintha nem most olvasta volna az Épületes építészetet, és meg se tudná különböztetni a román templomot a gótikustól. Amikor már az egyiptomiaknál tartottak, jött Apu, és lemorogta őket, hogy sosem lesznek készen azzal a nyamvadt teszttel. Így a tesóm visszatért a tesztjéhez, Anyu meg hozzám, aki éppen sárfőzeléket főztem neki (természetesen cukor és fehér liszt nélkül).

20200424_181519.jpg

Pár perc múlva ismét megjelent a tesóm. Mátyásnak volt egy idősebb testvére? Akkor miért nem ő lett a király? Anyu belekezdett a komplett Hunyadi László-sztoriba, wikipédiás támogatással, és csak amikor a nővérem V. László halála felől kezdett érdeklődni (holott még meg sem említette neki), akkor esett le neki a tantusz, hogy az egészet már elmesélte egy vagy két éve az Arany-ballada kapcsán (akkor is jó sokáig meséltettük, utána meg lefekvésig balladai homályban és versben beszéltünk). Anyu észbe kapott, és szelíden letolta a nővéremet, amiért már megint beszélteti ahelyett, hogy a leckéjével foglalkozna. A tesóm szeppent fejet vágott, aztán vigyorogva megkérdezte, hogy és a holló mikor hozta a levelet.

20200410_112558.jpg

Szóval most kint lakunk a kertben, mint valami természeti nép. Napjában többször rácsodálkozunk, miféle érdekes dolgok történnek az orrunk előtt, és történtek nyilván akkor is, amikor nem figyeltünk rájuk ennyire, és a nagy részüket észre sem vettük. Végigdrukkoltuk a szilvafán lakó rigók költését és a fióka felnevelését; közben egy verébcsalád is beköltözött a cseresznyefán a cinkeodúba, és szintén az ismerőseink lettek. Délutánonként megjelenik fölöttünk egy ölyv, és lekiabál (a szüleim szerint engem keres, naggyon vicces), a szomszédos diófa tetején egy csicsörke szokott hangoskodni, a hátsó szomszédnál meg egy zöld küllő (külön miatta töltöttük le a Madártani Egyesület appját, hogy meg tudjuk határozni a hangja alapján). Egyik délután leszállt a kertünkben egy örvös galamb, és alkonyatig itt bóklászott, de tegnap például sárgarigót vett észre Dzsidzsi a szomszéd nyírfa tetején.

20200419_173752.jpg

A karantén első néhány napjában nagy lendülettel vetettük bele magunkat a földművelésbe; anyu fölkelt jó korán, hogy még dolgozni is tudjon mellette – sajnos hamar kiderült, hogy így nem halad a megfelelő ütemben a munkájával, de legalább elvégeztünk pár olyan feladatot, amelyek már nagyjából a gyes vége óta várólistán voltak (Anyunak akkor volt utoljára ideje a kertre, amikor itthon volt velem). Kitisztította, megmetszette a málnát, kiirtott közüle egy hatalmas tő komlót – mint kiderült, ennek volt köszönhető az az eldurvult bozót a szalonnasütő körül, amiről tavaly azt állítottam, hogy ott lakik a hiúz.

20200320_145059.jpg

Levágtuk az elszáradt ágakat a cseresznyefáról (tavaly megtámadta valami gombabetegség), a tesóm pedig teljesen magánszorgalomból fölaprította és szétválogatta grillezéshez meg bográcshoz való méret szerint. Egy része már el is fogyott, mivel állandóan grillezünk meg paprikás krumplit főzünk bográcsban (még mindig nem sikerült megállapodni másfajta bográcsos étel felől, amelyet mindenki megenne a családban, állítólag én vagyok a szűk keresztmetszet).

20200404_153401.jpg

Ástunk egy hagymaágyást, sőt, pár nap múlva meg is nagyobbítottuk, rengeteg dughagymát ültettünk (én is segítettem), sőt, kibogarásztuk a körtefa alatt a fű közül a kivadult epret, azt is az ágyásba ültettük, és gondozgatjuk. Most már jó nagy a hagymánk, virágzik az eprünk, a ládába vetett virágpalántákat is kiültethetjük lassan. A kijárási korlátozás miatt zöldséghez meg gyümölcshöz tudunk nehezebben hozzájutni – a helyi zöldséges is bezárt, a boltban meg, ahová Apu hetente egyszer elmegy, elég ronda a gyümölcs –, így nagyobb szükségünk lesz az itthon termett újhagymára, eperre, málnára, cseresznyére.

20200424_153300.jpg

Sajnos, a nagy gonddal kitisztított málna egy részét kitapostuk a tesómmal, mivel – ha csak nem tanul éppen – reggeltől estig a kertben játszunk, de Anyu azt mondja, ennyi áldozatot megér, hogy ilyen jól belaktuk a kertet. Ahol eddig háborítatlanul burjánzott a fű meg a vadvirágok így április táján, most valóságos ösvényeket tapostunk. Anyu márciusi bozótirtó hadjáratával nagyjából egyszerre a nővérem is ágvágót ragadott, és a sufni mögött kitisztította a terepet, most ott van a főhadiszállásunk. Annyit rohangálunk ott, hogy a be- és kijáratnál már teljesen simára döngöltük a földet a talpunkkal. De nem csak ott játszunk, építettünk egy bambuszkunyhót is, amikor Anyu (szintén a bozótirtás keretében) levágta a kerítésen átnőtt bambuszszálakat (némelyik magasabb volt már, mint a házunk). Sőt, a tesóm egy egyensúlyozó pályát is összerakott, mivel Anyu ránk szólt, hogy ne billegjünk folyton a szalonnasütő kövein. (Egy ideig nem értette, miért van állandóan szétrúgva a hamu, és miért kormos a zoknink.) A pálya már többször újjáépült, és ha épp nem támad valami korszakalkotó ötletünk, itt szoktunk körbe-körbe gyalogolni nagy egyetértésben (amíg újból össze nem marakodunk), és a magunk költötte dalocskákat fújjuk.

20200424_145319.jpg

De általában igen hamar kiötlünk valami zseniálisat, és elügetünk, mint két kölyökkutya (a tesóm már elég nagy Rolfi). Sosem fogyunk ki az ötletekből, és szerencsére ezeknek csak egészen kis részétől hullik ki a szüleink haja. Kimondottan kreatívak vagyunk, és élvezzük a hirtelen jött mozgásszabadságot – Apu szerint ilyenkor látszik, voltaképpen mennyire természetellenes dolog a nap nagy részében osztályteremben meg óvodai csoportban aszalni bennünket. Ha rajtunk múlik, egész nap a bokrok közt cserkészünk, a két ház közötti betonon rollerozunk meg biciklizünk, a tesóm fára mászik, és engem is tanítgat. Ötvenrészes ugróiskolát is rajzoltunk a betonra krétával, és vízzel picit megtöltött pet-palackokkal kuglizunk. Azután megint más jut eszünkbe, felugrunk, és elrohanunk. Esténként még engem is a szokottnál kevesebbet kell győzködni, hogy aludjak már, és az evéssel sincsenek igazán gondok, bár ettől még egy milligramm zsír sem nőtt a hasamra, hiába nézegetem, mivel folyton úton vagyok. Leszálkásodtunk, barna az arcunk, retkes a tenyerünk, és teli vagyunk ötletekkel meg karmolásokkal. Remélem, semmi baj nem történik senkivel sem a közeli, sem a távolabbi családban meg az ismerősök körében, és úgy fogok visszaemlékezni erre az időre, mint egy különös, tavaszi vakációra.

 95254837_281493709527159_7356534840604229632_n.jpg

 

A mesélő nyuszi

2019.05.25. 08:58 - Jankapanka

Címkék: könyv húsvét evés

 dscn7550.JPG

Húsvét előtt a nővérem volt valami Tetűpiacon apuék iskolájában. Lehet, hogy másfajta élősködőről nevezték el, már nem emlékszem. Az a lényege, hogy a nagyobb gyerekek árulják a megunt játékaikat, könyveiket, holmijaikat a kisebbeknek. A nővérem boldogan és megrakodva jött haza, de alig mutatott meg valamit a szerzeményeiből. Homályos célzásokat tett, hogy leginkább ovis kislányoknak való dolgokat árultak, szóval az egész piac rózsaszín volt és csillámos.

Innentől fogva minden nap megkérdezte, melyik nap jön a Nyuszi, pedig ilyen már rég nem történt vele. Meg azt mondogatta, hogy nagyon izgul. Pedig minket nem szokott különösebben foglalkoztatni, milyen ajándékot kapunk, úgyis van egy csomó játékunk. De a tesómnak mintha most nem az lett volna a lényeg, hogy ő mit kap.

dscn7558.JPG

Húsvét hetében nagyon szép idő volt, éppen elkezdett virágozni a cseresznyefa. Anyu eredetileg mindenféle sütisütést tervezett a négynapos ünnepre, de aztán inkább kint voltunk a kertben, amennyit csak lehetett. Kint is ebédeltünk a cseresznyefa alatt. (Kivéve a hétfőt, amikor elromlott az idő.)

Az óvodában panaszkodnak rám, hogy rosszul eszem – no persze, ott folyton brokkolifőzeléket meg ilyeneket adnak. De megegyeztünk Anyuval, hogy egyvalamit mindig kóstoljak meg, ha nem a köretet, akkor a húst, ha azt sem, akkor legalább a levest. Itthon mindig megeszem a reggelit, az ebédet, az uzsonnát és a vacsorát is, igaz, hogy csupa olyasmi szokott lenni, amit szeretek. Reggelire, vacsorára még mindig az olasz felvágott és a torreádorszalámi vezet, de a húsvéti sonkát is nagyon szeretem. Ebédre rántott hús, fasírt vagy halrudacska sült krumplival, bulgurral vagy rizzsel, vagy például bolognai spagetti. Szerintem aki ezeket teljes meggyőződéssel tolja, azt nem lehet rossz evő gyereknek nevezni. Na jó, lusta vagyok, és az első tíz falat után, amikor elmúlt az éhségem, nem vagyok hajlandó tovább magamtól enni, inkább elmegyek az asztaltól, és játszom valamit. Ilyenkor Anyu vagy Apu a számba rakosgatja a maradék ételt, és úgy még egész sok elfogy. A sült krumplit meg egyszerűen csak ott hagyják a kisasztalon, mert azt nagyon szeretem, és visszajárok rá. Uzsonnára – ha már három óra eltelt ebéd óta, és kezdek hisztis lenni – gabonapelyhet vagy krumpliszirmot szoktam kapni, abból bármennyit meg tudok enni teljesen magamtól. Ha Anyu úgy ér oda az óvodába, hogy ordítok, csak előhúz valami ennivalót, és a számba dugja. Múltkor amint leállította a motort az óvoda előtt, egyből az én ordításomat hallotta meg, pedig még ki sem szállt az autóból, én pedig bent az öltözőben ordítottam. Senki sem mondta, hogy egyszerű eset vagyok.

dscn7542.JPG

Húsvét szombaton mindenesetre elég nagy meggyőződéssel pakoltam befelé a számba a sonkát. Mondták is a szüleim, hogy milyen rendes vagyok, és hogy örül ennek a Nyuszi.

Este kifejtettem Anyunak, hogy föl fogok kelni hajnalban, és meglesem a Nyuszit. Azt felelte, hogy csak a Mikulást szokás látni, a Nyuszit meg a Jézuskát nem, de azért csak keljek föl, ha kedvem tartja. Sajnos a szavamon fogott, és hajnali negyed tízkor ébresztgetni kezdett azzal, hogy itt járt a Nyuszi. Hát ez kedves tőle (mármint a Nyúltól), de attól még egész nap nyafogós voltam a korai kelés miatt.

dscn7544.JPG

Na jó, nem, az ajándékok keresgélése közben kedves voltam. A testvérem úgy pattogott, mint a rugósbéka, alig bírta kivárni, hogy térjek már magamhoz, és mehessünk ki a kertbe. Szerencsére szép idő volt, nem fenyegetett az a veszély, hogy eláznak az ajándékok. Itt is, ott is találtam valamit egy-egy fűcsomóban vagy virág tövében, többnyire ovis kislányoknak való csillámos dolgokat. Például cicafüles hajpántot, vagy egy kis rajzfilmhercegnő-figurát, akit úgy lehet átöltöztetni, mintha egy nagy csipeszt csíptetne rá az ember. Érdekes, hogy ahányszor ezekre rábukkantam, a testvérem majd kiugrott a bőréből, pedig nem is ő kapta. Szerintem jobban örült, mint a saját ajándékainak.

Kapott azért mindenki mindenfélét, főleg legót. Úgy látszik, a Nyuszi szereti, ha sokáig csöndben elvagyunk. Már egész jól össze tudom rakni a legókat egyedül, az útmutató alapján. Inkább csak azért kell valaki, hogy az eszmei támogatásáról biztosítson.

dscn7566.JPG

Persze rengeteg könyvet is kaptunk. Volt köztük egy, amelyre először nem is figyeltem föl, mert a borítója egyszínű rózsaszín, csak a cím látható rajta (mint később megtudtam, az van odaírva, hogy „A mesélő macska”). Szerintem már említettem, hogy odavagyok a macskákért, velem elég nehéz (vagy ha úgy vesszük: egyszerű) barkochbázni, mert minden egyes alkalommal rózsaszín kiscicára gondolok. Folyton nyaggatom Anyut, hogy macskás könyvet kerítsen nekem, de már mindenkit olvastunk: Gücülkét, Cicamicát... Ha új könyvet hoznak nekem (ajándékba vagy a könyvtárból), azonnal végiglapozom, látható-e legalább egyetlenegy macska a képeken. És ha nem, akkor elszontyolodom. Ráadásul a macskának a jó oldalon kell állnia, az Egy egér naplóját végigméltatlankodtam, amiért azok a lények, akikkel azonosulok, ellenségként szerepelnek. Sajnos a kedvenc állataim ellentétes megítélésűek az emberek körében (amin Anyu szerint nem is lehet nagyon csodálkozni), a gonosz macska épp olyan gyakori a történetekben, mint a jó fej. Vagy talán egy picit még gyakoribb is. Legutóbb kitaláltam, hogy Anyu olvassa föl nekem az Elvarázsolt egérkisasszonyt úgy, hogy egér helyett macskát mond. És persze macska helyett kutyát, és így tovább. A végén azonban már kutya is szerepelt, amit anyukám kissé méltatlankodva átfordított krokodilra. Neki nem nagyon tetszett ez a behelyettesítősdi, mert este, amikor olvasunk, már álmos, és nehéz neki figyelni. Az egeret nem rontotta el, de az többnyire nem jutott eszébe, hogy a „cincogta” helyett is azt kellene mondania, hogy „nyávogta”. Általában én figyelmeztettem utólag.

Kifejtettem neki, hogy olyan könyvet szeretnék, amiben nemcsak ennyi macska szerepel, hanem sokkal több. Amiben mindenki macska! És még legyen benne búncselekmény, mert szeretem, ha van valami izgalmas dolog egy könyvben, és a búncselekmény a legalkalmasabb erre a célra. Az nekem is alkalmat ad rá, hogy törjem egy kicsit a fejemet, és teóriákat gyártsak. Nagyon szeretek rejtvényeket meg rejtélyeket megfejteni.

dscn7545.JPG

Anyu még azt is tudta ezen kívül, hogy a könyv nyelvezetének viszonylag bonyolultnak kell lennie, mert a túl egyszerű szöveg nem köt le. Nekem már rég nem lehet például Bartos Erikát olvasni, még ha a sok „mondtát” át is fordítja Anyu valamivel irodalmibb szinonimákra. Ugyanezen okból nem jöhet szóba a kortárs szerzők jó része, akik nem várják el a gyerekektől, hogy gondolkodjanak, inkább a sült krumplit is megrágva adnák nekik. Anyu már tudja, hogy ha fészkelődöm és a halakat vakargatom a paplanomon, akkor nem elég érdekes a mese, még két perc, és egyáltalán nem figyelek oda, a gondolataim menthetetlenül elszaladnak a maguk útján. Ezért szereti például Bálint Ágnest, olyankor tudja, hogy még vele vagyok, véleményt nyilvánítok a szereplők motivációiról, a lehetséges végkifejletekről, és megkérdezem, mi az a kandalló meg a cilinder.

Külön fölkapom a fejem, ha olyasféle gondokról esik szó, amelyek engem is foglalkoztatnak: óvodáról, testvérekről, barátságról és hasonlókról. Ha a saját életem jellemző történéseit látom visszaköszönni a lapokról, az alkalmat teremt rá, hogy szóba hozzam Anyunak a saját aktuális problémáimat, és nagyon jókat szoktunk beszélgetni (este 11-kor).

dscn7547.JPG

Ja, és elég hosszúnak is kell lennie, legalább húsz fejezet, hogy kitartson vagy három hétig, mert eléggé sérelmezni szoktam, ha mire belemelegednék egy történetbe, és igazán beleélném magam, már vége is van. Tudjátok, először csak bizalmatlanul méregetem, azután megtanulom a szereplők nevét, elkezdek a fejükkel gondolkodni, az ismerőseim lesznek, beépítem őket a mindennapi játékaimba. Ez az a boldog állapot, amikor együtt élek a könyvvel. Sajnálni szoktam, amikor vége szakad.

Továbbá egy fejezetnek alsó hangon 10.000 karakter körül kell lennie, mert ha nem elég hosszú az esti mese, csalódott vagyok, és folytatást követelek. Ha meg kettőt olvasnak, akkor miért nem olvasnak egyből hármat is? A további követelőzés megelőzése érdekében Anyu jobban szereti tartani magát az egy este – egy fejezet szabályhoz.

dscn7563.JPG

Így hát anyukám azt a következtetést vonta le, hogy nekem tulajdonképpen egy klasszikus krimi felelne meg óvodás korú macskák szereplésével és viszonylag igényes nyelvezettel. Tett néhány kósza kísérletet, hogy keressen ilyesmit, de elég hamar föladta. Szerencsére a Húsvéti Nyuszi a segítségére sietett.

Mint már említettem volt, először föl sem tűnt nekem a szerény külsejű rózsaszín könyv. Pár napig az újonnan kapott kupacban lapult, azután Anyu bevitte a komódomra, a közeljövőben olvasni tervezett könyvekhez. Volt ott egy-két könyvtári könyv is, először azokat akarta befejezni.

dscn7738.JPG

Egyik este levettem, és csak úgy találomra lapozgatni kezdtem. Szeretem felmérni az új könyveket a képek alapján, és elméleteket gyártani, hogy ki kicsoda, és mit csinál. A rózsaszín könyvemben nem sok kép van, minden fejezet elején egy, de az csupa macskát ábrázol. Egyre izgatottabban lapoztam előre: macska, macska és még mindig macska! Annyira megtetszett, hogy félre kellett tennünk a könyvtári könyvet, és belekezdeni A mesélő macskába.

Pisszenés nélkül hallgattam végig az első fejezetet – Anyu már aggódott is, hogy esetleg elaludtam -, és a végén nagy szemekkel azt mondtam: „Anyu, ez a cica olyan, mint én!”

dscn7739.JPG

Azóta a hétköznapjaim fő szervezőerejévé vált. Gyakran hasonlítom magam a szereplőkhöz, arról beszélek, mit tennének egy adott helyzetben, kis történeteket költök a szereplésükkel. Anyu ilyenkor arra gondol, de kár, hogy nem lett egy kicsit hosszabb a könyv (de hát készen kellett lennie húsvétra, hogy a Nyuszi el tudja hozni). Igazán hálás hallgatóság vagyok: méltatlankodom a kedvezőtlen fordulatokon, észreveszem az összefüggéseket, találgatom a lehetséges fejleményeket, és készségesen beszaladok a csőbe, valahányszor félre akarnak vezetni. Tudjátok, olyan ez a könyv, mintha pont nekem írták volna!

Végül is ez lett az idei húsvét legnagyobb szenzációja. Meg persze a cicás hajpánt meg a csipesszel átöltöztethető Anna baba. Meg a bácsik, akiket Rákosligeti Mamáék hoztak húsvét vasárnap, amikor nálunk ebédeltek. Vagyis nem tudom, volt-e közük a dologhoz, de miután megérkeztek, a Nyuszi megint csak lerakott egy adag ajándékot a kertben az asztalra. Szép dolog a legó, örültünk is neki, de a két egyforma bácsi-babára valósággal rávetettük magunkat. Én még a gatyáját is lerángattam, mert kíváncsi voltam, van-e rajta alsónadrág.

dscn7548.JPG

Én találtam ki húsvét előtt nagyjából egy héttel, hogy nekünk a tesómmal okvetlenül bácsi-babákra van szükségünk, mert nem tudnak házasodni a barbik. Most gondoltam csak át, mekkora baklövés, hogy mindegyik lány. Eddig nem zavart, de újabban minden gondolatom az esküvők körül forog, és azon aggódom, hogyan fogok férjet találni magamnak. Képes vagyok éjjel fél tizenkettőkor fölébreszteni Mamát, hogy ezt megvitassam vele.

Anyukám megkönnyebbülésére lassan kinövök abból a korból, hogy a barbik ízekre szedése szórakoztasson, az egyszerű barbizás viszont sosem volt pálya. Ezért kieszeltem, hogy esküvőt rendezek nekik, csakhogy a barbik nem akarnak plüsskutyákkal házasodni, amilyen kis válogatósak. Szerencsére a Nyuszi még az utolsó héten is fülelt (azért van jó nagy füle) és lótott-futott (azért van olyan izmos lába), így a határidő után kitalált ajándékokat is rendben leszállította.

dscn7549.JPG

A bácsikat mindketten nagy becsben tartjuk a tesómmal. Dzsidzsi egyből intézkedni kezdett, és Anyu segítségével pizsamát varrt a saját bácsijának varrógéppel. Az enyémnek is akart, de én nem kértem. (Leginkább azért, mert ő találta ki, és így méltóságomon aluli lett volna.) Este viszont vonítani kezdtem, hogy a bácsim nem tud miben aludni. Anyukám indítványozta, hogy aludjon a bácsi pólóban, végül is elég meleg van. Igen ám, csakhogy rohangálás közben teletömtem a számat olasz felvágottal, félrenyeltem, és lehánytam a bácsi pólóját. Anyu összeszidott, hogy szegény bácsi alig érkezik meg hozzánk, máris lehányják, de szerintem a bácsi eleve úgy néz ki, mint aki egyetemi bulikon edződött. (A Nyuszi szerencsére nem szőke bácsit hozott, mert lehet, hogy az bánná a lehányt pólót.)

dscn7568.JPG

Másnap az én bácsim is kapott pizsamát, így még aznap – húsvét hétfőn – négy esküvőt is celebráltam, amelyeken a néni rendre más és más színű szatén estélyi ruhában jelent meg, a bácsi pedig pizsamában.

Végezetül föl kell még jegyeznem, hogy az idei tojásfestés áldozatul esett a bácsizásnak, mivel Anyu úgy látta, hogy a pizsamavarrás pillanatnyilag jobban lefoglal bennünket, mint a tojások adjusztálása. Eddig minden évben volt tojásfestés, életkorunknak megfelelően más és más technikával, Anyu idénre akrilfestéket vett, de nem került rá sor. Na, majd jövőre pótoljuk.

dscn7571.JPG

Sziasztok. Megyek vissza a könyvemhez. Lassan végkifejletéhez ér a történet. Én már tudom, ki a búnozó! De nem mondom meg.

 dscn7570.JPG

Bidike belelendül

2019.02.16. 17:59 - Jankapanka

Címkék: fejlődés beszédfejlődés aforizmák

 dscn0979.JPG

2015. július 16. (2 éves)

 

- Kiscicaszag. Benne van a kiscicaszag... a gatyában.

 

- Gyorsan cupát adjanak nekem!

 

Provokatív fejjel:

- Rágom a büdös kezemmel a nénibaba fejét.

 dscn0965.JPG

 

2015. július 17.

 

Saját magáról:

- A Sün Balázsok lefeküdnek a küszöbre, és ott becupálnak.

 dscn0968.JPG

 

2015. július 24.

 

- Huszadikán egy kislány, akit Pirgusznak neveznek, alkotott valamit.

 dscn0980.JPG

 

2015. július 29.

 

Reggel odabújik hozzám:

- Itt a tündérfészek...

 

Öltöztetem, nem szereti:

- Anyu, ne piszkáld a ruhámat!

 

MINDEN ÉJSZAKA, ha fölébred:

- Cupát adjanak nekeeem...

 dscn0996.JPG

 

2015. augusztus 8.

 

Véletlenül leverte a nővére ruháját a fotelról, de nem vettük észre.

- Hová vitted Dzsidzsi ruháját?

- Szerintem én nem vittem el...

 

Énekel:

- Tekeredik a mókus, felmászik a fára...

 dscn1333.JPG

 

2015. augusztus 9.

 

- Anyu, menjünk el valamire!

(úgy érti, hogy pl. strandra, postára...)

 dscn1336.JPG

 

2015. augusztus 15.

 

Hosszasan tanulmányozza az árnyékát.

- Nézd, az én vagyok a falon!

 dscn1340.JPG

 

2015. augusztus 19.

 

- Ne mondd a Szuszunak azt, hogy kecske! Nem vagyok állatka!

- Hanem mi vagy?

- Nem akarok lenni mi vagy!

 dscn1363.JPG

 

2015. augusztus 30.

 

Strand után:

- A nyuszi nem egy víziállat... Én vagyok egy víziállat!

 dscn1376.JPG

 

2015. szeptember 1.

 

Panaszosan:

- Nem tudok az égre rajzolni!

 

- Nem kell pisilnem! Kell rajzolnom!

 

Este a fürdőkádban ülve nagyon komolyan rám néz:

- Anyu... Tényleg lesz szárnyam?

- Persze. Ha gyorsan elalszol, álmodban a tündérek hoznak neked szárnyat. De ahhoz szépen kell feküdni, mert a tündérek nem mernek odamenni egy vaddisznóhoz.

- Mert összevandálkodtam a sok nagy tündért.

 dscn1396.JPG

 

2015. szeptember 2.

 

Muszlinszoknya van rajtam, érdeklődéssel hajtogatja az anyagot.

- Hú, de szép a ruhád!

 dscn1436.JPG

 

2015. szeptember 3.

 

Kimostam a babakocsiról a kocsitáskát (ami az egész hátsó részét betakarta), Szuszu méltatlankodik, hogy tegyem vissza. Végső érve:

- Nézd meg, fázik a babakocsi!

 dscn1463.JPG

 

2015. szeptember 4.

 

Dudorássza, hogy "ott látom a bajuszodon", közben a mesekönyvek között kotor. Egyre mérgesebb.

- Mit keresel, kis cicám?

- A bajusz című mesét.

 

Bedugja a fejét a mosógépbe. Hosszas magyarázat:

- Itt a tündér a mi házunkban, és én nem tudok bemenni oda, mert a tündér van bent!

 

Este az apja kimegy a konyhába. A mosogató szélén, vízben hűl a cumisüveg. Szuszu egyszer csak odaszól neki a szobából:

- Na, jó a cupa? Még nem jó.

 

- Ástam alagutat... Kibújt belőle egy icipici vakondka.

 dscn1466.JPG

 

2015. szeptember 7.

 

Dédelgetem:

- Szép a szeme... Szép az orra... Az egész kislány nagyon szép.

- Sőt, a hasam is.

 

Odagyömöszöli a labdát, nagy nehezen rájövök, hogy azt szeretné, hogy ő földobja, én meg kapjam el. Elkapom. Boldog.

- Odadobtam neked a labdát! Sikerült! Én vagyok a büszke!

 

Szétszedi a babát, kiszedi a kezét. Visszateszem.

- Nézd, ez kezű baba! Van keze a babának.

 

Elém áll, kihúzza magát:

- Mit csinálsz itt, barátom?

 dscn1470.JPG

 

2015. szeptember 18.

 

Nyakamban ülve többször elénekli:

"Növényt eszik mind a húsz,

Nem pedig a Szuszu-húst!"

Kb. negyedik alkalomra így énekli:

"Nem pedig a Dzsidzsi-húst " (A nővére se maradjon ki.)

Az eredeti szöveg így hangzik:

"Azt kérdezi mind a húsz,

Merre van a Szuszu-hús" (vagy Dzsidzsi-hús)

Nem csak, hogy "happy endet" fabrikált a dalnak, de még a ritmus is stimmel!

 

- Megtalálták a szegény kis békát... Ott brekegett a bokorban... Tarisznyát viszott a kezében.

 dscn1481.JPG

 

2015. szeptember 28.

 

- A játékok is ott voltak bent mellettem az anyu hasában.

 dscn1501.JPG

 

2015. október 1.

 

- Hol vannak a kisbabáim?

- Milyen kisbabáid voltak neked?

- Kakilós kisbabáim voltak nekem. Akik kakiltak a gatyába.

 dscn1511.JPG

 

2015. október 5.

 

- Ha nincs a szobájában a Dzsidzsi, akkor hol van a Dzsidzsi?

 dscn1524.JPG

 

2015. október 8.

 

Nem engedem, hogy piszkálja Dzsidzsi fürdővizét.

- Akarok vizes kislány lenni!

 dscn1532.JPG

 

2015. október 9.

 

- Kislányom! Már megint mi ez a tócsa a szőnyegen?!

- Apuci volt! Ó locsolt a cupából!

 dscn1546.JPG

 

2015. október 15.

 

Énekel:

- Van zsákodban minden jó... Amit a gyerekek szeretnek.

 

Mondókákat dünnyög, kb. a fele szöveg saját kútfőből.

- ...Zoknit ettem délután.

Nagyot ugrott Sárika...

 

Valamiről beszélgetünk, egyszer csak közbeszól a szőnyegről:

- Nekem meg kaki van a gatyámban!

 dscn1591.JPG

 

2015. október 16.

 

Dzsidzsinek (aki babázik valamivel):

- Ne kicsibabálj velük!

 dscn1607.JPG

 

2015. október 21.

 

Este odabújik:

- Ez a kedvenc fészekem.

 dscn1642.JPG

 

2015. október 29.

 

Az apja - miközben cumisüveget visz neki - ki akarja mondatni vele a "tehén" szót, mert viccesen, tájszólásban mondja ("táín").

- Melyik a kedvenc állatod?

- A gyík.

- De melyik a kedvenc állatod, amelyik tejet ad?

- Apu!

 dscn1655.JPG

 

2015. november 2.

 

- Hová tetted Jeromost?

- Nem tettem hová!

 

Játszik az ágyban, nem akar lefeküdni. Indítványozom, hogy most már alvás van.

- Menj ki, anyuci! A te helyed odakint van! A farkasoknál!

(Az egerekre szoktuk mondani, hogy az ő helyük odakint van a mezőn. De hogy a farkasok hogy jönnek a képbe?)

 

(A mostani kedvencei Jeromos, a kisbéka és Balambér, a gyík.

Jeromos korábbi keletű elnevezés. Fölállt a fürdőkádban, előretartotta a műanyag békát:

- Hát ennek a békának meg hogy hívják a nevét?

Meglepetésemben mondtam, hogy Jeromos, belenyugodott, és azóta úgy hívja.

A gyíkkal pár napja kezdett nyaggatni, hogy "hogy hívják a nevét?"

Mondtam pár nevet, azt mondta, hogy "nem", végül a Balambérban megnyugodott.

Ő úgy mondja, hogy "Galambér".)

 dscn1659.JPG

 

2015. november 7.

 

- Nem akarok baba lenni, csak kislány szeretnék lenni!

 dscn1669.JPG

 

2015. november 10.

 

- Az orromból vetted ki a szót.

 

Az éjjeliszekrényre állva kapcsolgatja a villanyt. Rászólok. Tétovázik. Végül a jó győz (átmenetileg).

- Nem álltam föl, nem tettem rosszat... Csak föl kell kapcsolni a villanyt, hogy lássunk a szemünkkel, amikor sötét a szoba.

(Megpuszilom, eljövök. 2 perc múlva az éjjeliszekrényen áll, és kapcsolgatja a villanyt.)

 dscn1686.JPG

 

2015. november 11.

 

Szuszu verse:

"Kaki jött a gatyába

A sok gyerek megvárja

De az asszony nem figyel

Azt mondja a Télapó."

 dscn1694.JPG

 

2015. november 13.

 

- Anyuci, csakis tégedet vártam!

 dscn1700.JPG

 

2015. november 17.

 

Vonaton:

- Anyucica, milyen az utas?

- Mindenki utas, aki a vonaton utazik, és nem a vezető bácsi meg a kalauz bácsi. A bácsik, nénik mind; te is utas vagy.

- Én rendes kisgyerek vagyok, nem utas!

 

- Hol a fehér cica?!

- Nem hoztuk. Tudod, a cica nem való vonatra.

- Igen, a cica nem vonatállat.

(a "nem víziállat" mintájára, mint ahogy a fürdőkádba sem tesszük be)

 

Este, elalváskor piszkálja a szempilláját.

- Nézd, itt is egy szemem! Találtam még egy szememet!

 dscn1791.JPG

 

2015. november 18.

 

- Melyik a madáritató?

- Amit mindig magadra öntesz.

- Én nem öntöttem magamra! A madarak öntötték rájuk!

 dscn1840.JPG

 

2015. november 19.

 

Terepmintás póló van rajtam.

- Milyen a pólód?! A foltok megfulladtak rajta!

(Hosszan tanulmányozza, majd komolyan rámutat egy világos foltra:)

- Nézd, ez rosszul érzi magát!

 dscn1851.JPG

 

2015. december 1.

 

- Nem akarok nagy pelyhekben aludni menni ilyenkor.

 dscn1891.JPG

 

2015. december 3.

 

Kézmosás után:

- Szagold meg, milyen jó illatú a kezed!

- Fúj, mos-szaga van!

 dscn1920.JPG

 

2015. december 6.

 

- Anyu, milyen a vízilov?

(Később, a monológ során:)

- Láttunk egy döglött vízilovat a parton. Nagyon döglött volt. Nagyon büdös volt a gatyája.

 dscn1940.JPG

 

2015. december 11.

 

Hoz egy fonalgubancot.

- Nézd, itt egy kutyus.

- Nagyon aranyos. Szokott ugatni?

- Igen, a szájával.

 dscn2023.JPG

 

2015. december 14.

 

- Azért ugrottam rád, mert én egy béka vagyok, egy Jeromos!

 dscn2053.JPG

 

2015. december 15.

 

- Mit csináltak a cicák?

- Zakatoltak bent a kosárban.

- Zakatoltak?... Nem doromboltak?

- De igen, domborultak.

- És elszaladtak, amikor megláttak?

- Igen. A kosarukat is vitték.

 

Fürdőkádban:

- Nézd csak, készítettem egy ilyen vizes vizet! (Mutatja az edényt.)

- Hozzam a Négy jóbarátot? (Jeromos&tsai, őket szokta etetni.)

- Igen, őknek készítettem.

 dscn2118.JPG

 

2015. december 16.

 

- Örülök a szobámnak... Örülök az ágyacskámnak... Be is takarózom...

 dscn2166.JPG

 

2015. december 19.

 

- Hová kell kakilni?

- Be.

 dscn2182.JPG

 

2015. december 22.

 

- Majd versenyezünk, hogy ki tud több zsebkendőt telefújni.

- Én cupával versenyezek...

 dscn2186.JPG

 

2015. december 25.

 

- Róka úr megett magamat. (=megevett egem) És kiestem majdnem a szájából!

 

- Ók egy nagy fakéregból cupálnak. (Galambér és Bonifác)

 

- Be tudod már csukni a szemedet egyedül?

- Nem. Kinyitva alszom.

 dscn2190.JPG

 

2015. december 27.

 

- Ne rágd a cupát, nem rágógumi!

- Hanem iszógumi.

 dscn2235.JPG

 

2015. december 28.

 

- Majd kirándulunk mi is az erdőben, látunk mindenféle állatot...

- Én táínet szeretnék látni! (=tehenet)

 

Rászólok Dzsidzsire:

- Ne nyaggasd a húgodat!

A húg (Szuszu) a távolból kántálja:

- Ha nyaggatom, nyaggatom,

Rece-fice, bum-bum-bum!

 dscn2312.JPG

 

2016. január 4.

 

- Most Szuszu lett belőlem. Elvarázsoltam Szuszuvé engem.

 dscn2330.JPG

 

2016. január 7.

 

Kibont egy szaloncukrot, fogdossa.

- Finom ennivaló, edd meg!

- Nem. Mi lenne, ha te megennéd saját kis száddal?

 dscn2404.JPG

 

2016. január 11. (2 és fél éves)

 

- Mit csinálsz, drágám? Bekakiltál a gatyába?

- Csak így csendesen... Nagyon csendesen kakiltam.

 dscn2438.JPG

2016. január 20.

 

- Én megtanítottam táncolni magadat.

 dscn2457.JPG

 

2016. február 1.

 

Nem hajlandó fölkelni, elindítjuk nélküle a mesét. Méltatlankodva kigyalogol a nappaliba:

- De hiszen itt jövök!

 dscn2554.JPG

 

2016. február 11.

 

Plüss báránnyal játszik.

- Ha befogjuk a szemét, elszalad... De ha kifogjuk, kedves lesz...

 dscn2559.JPG

 

2016. február 12.

 

- Egy cica ült a fán, és macskabagolynak öltözött.

 dscn2678.JPG

 

2016. február 13.

 

Fordítva lapozza és meséli a Jó éjszakát, Annipannit:

- Itt miákol... Itt nincs ott velük... Vége van.

 dscn2682.JPG

 

2016. február 16.

 

Fején a zöld bilivel mászkál.

- Vásott bilit viselek a fejemen.

 dscn2691.JPG

 

2016. február 28.

 

Elalvásnál jön szólni, hogy töröljem meg az orrát:

- Takony közeledik!

 dscn2701.JPG

 

2016. március 1.

 

Büszkén:

- Amit odaköptem, az pont olyan, mint egy kutya!

 dscn2712.JPG

 

2016. március 7.

 

- Mit álmodtál?

Elgondolkodva:

- Egy fiú nem akarta kiengedni a Pannit.

- Miért akart kimenni a Panni?

- Meghallotta, hogy ott van kint a Pirgusz, és megölelte.

 dscn2715.JPG

 

2016. március 8.

 

Mesekönyvben a farkas vicsorog a bárányra. Szuszu odateszi az ujját a farkas szájába.

- Nem tudja bekapni, mert a szájában most az ujjam van.

 

 

2016. március 10.

 

Apu pulóvere a ruhaszárítón:

- Akkor szokta fölvenni, amikor szüksége van rá... Akkor szokta fölvenni, amikor valami érdekes helyre megy.

 dscn2718.JPG

 

2016. március 28.

 

Rákiabáltam Dzsidzsire, mert disznóságot csinált; Szuszu odaszaladt hozzám, és a kis öklével püfölni kezdett combmagasságban, ameddig fölér:

- Megütöttem magadat, mert leordibáltad a szegény Dzsidzsit!

 

 

2016. március 30.

 

Eldugdossa a cicáját, és "keresi". Egy idő után nem veszem a lapot.

- Hol a cicáááám?!

- Nem tudom!

- Azt is mondjad, hogy "az agyamra mész a cicáddal együtt"!

 

(A másik figyelemfelhívás a "megütöttem magam" - elesik a semmiben, majd a padlón kapálózik, amíg fel nem vesszük.)

 dscn2721.JPG

 

2016. március 31.

 

Reggel:

- Anyu, leánykökörcsines lett az ágyam! Takarítsd le!

 

Szuszu verse:

"Bárány, bárány, jókedvű,

Jön a kakas, esztendő"

 

 

2016. április 1.

 

Pónikkal játszik a szőnyegen, és a "My little pony" dallamára énekel:

- Pónik vagyunk...

Beszélgetünk...

És nagyon jót játszuuunk...

Van copfunk...

És odajövünk...

 dscn2767.JPG

 

2016. április 3.

 

Szuszu és Dzsidzsi fogócskáznak. Dzsidzsi vihogva:

- Úgysem kapsz el!

Szuszu komolyan:

- De el tudlak kapni, mert van lábam.

 

- A Dzsidzsi oltotta le a villanyt, amikor én odacsászkáltam!

 

 

2016. április 6.

 

- De ne adj nekem csőrös poharat, mert azt nem szeretem! Akkor csak nyiszogok meg ilyeneket csinálok!

 

- A holnap, az a holdat jelenti, és a tegnap, az a napot jelenti.

 dscn2776.JPG

 

2016. április 7.

 

Legalább fél órája "együtt játszik" a tükörképeivel.

- Anyuci, vedd ki a tükörből a tükörszuszukat!

 

- Én a csillagok alatt fogok aludni harisnyában meg hálózsákban!

 

 

2016. április 11.

 

Elvitte a felmosómopot, rászóltam, hogy tegye vissza.

- Nem tudtam visszatenni, mert ott volt ez a fránya ceruza!

 dscn2930.JPG

 

2016. április 21.

 

- Az egyik kicsinyem elment a kicsinybálba.

 

Felvette egyedül a cipőjét:

- Azért vettem föl, mert szerintem gondolom, hogy kimegyünk-e a kertbe, vagy nem megyünk ki.

 

 

2016. április 23.

 

- Nem akarom, hogy nem legyen anyám!

(Döglött rigó kapcsán faggatózott. Azóta már ott tart, hogy két gyereke lesz.)

 dscn2962.JPG

 

2016. április 24.

 

Megszidom Dzsidzsit. Szuszu rám förmed:

- Ne csináld, mert lehúzom a hálózsákomat, és kikelek!

(Korábban megkértem, hogy maradjon még egy picit hálózsákban.)

 

 

2016. május 10.

 

- Nekem a cupámat a csillagunikornis küldte nekem. Az emberföldről küldte.

 dscn2964.JPG

 

2016. május 14.

 

Dzsidzsinek, szemrehányóan:

- Edd meg a szénát, azt mondtad, hogy állat vagy!

 

 

2016. május 16.

 

- Szuszu, ha nem fogadsz szót, az Apu ordítani fog!

- De én teszek oda egy nagy sárt, és beleteszi a lábát a sárba... Az árokból szedem ki.

 dscn2987.JPG

 

2016. május 17.

 

- Tegnap megdöglöttem. Magamat láttatok az úton megdöglöttve.

 

- Szeretnék virág lenni.

- Miért?

- Megöntözne engem az eső.

 

 

2016. május 18.

 

Fényképet lát Dzsidzsiről.

- Jaj, jaj, jaj, de örülök a testvéremnek!

 

Lefekvéskor:

- Meséljek?

- Inkább gondozgass!

 dscn3022.JPG

 

2016. május 19.

 

- Ne menj ki a teraszra zokniban!

- Akkor csak kukucskálok. Lehet cupálva kukucskálni?

 

Fonom a copfját. Nyöszörög.

- Szeretnél kimenni az udvarra?

- Kimegyek, kimegyek... Csak ahhoz el kell engedned a hajamat!

 

 

2016. május 22.

 

- Anyu, nem tudok ordítani!

- Miért?

- Ajért, mert elfogyott az ordítóm...

 dscn3190.JPG

 

2016. június 3.

 

- Tudtad, hogy nekem kettő lábam van?

 

 

2016. június 5.

 

- Én is szeretnék kisnyulat! Amire azt mondhatom, hogy "Jaj, egy ördög! Vagy ha nem, hát kisnyúl..."

 

Van egy kitalált barátnője, úgy hívják, hogy "Paszta". Többször emlegette, állítólag a Kisfaludy utcában találkozott vele, amikor egyedül sétált, és nem volt ott se Dzsidzsi, se én. (Nem járt egyedül a Kisfaludy utcában - természetesen -, és együtt sem láttunk ott kislányt.)

 dscn3194.JPG

2016. június 10.

 

- De most már lemerült az ég a napról, aludjon el a Dzsidzsi!

 

 

2016. június 25.

 

Kecskét játszik.

- Itt kecskegek! Kecs, kecs!

 dscn3210.JPG

 

2016. június 29.

 

- Anyu, szeretnék elmenni Olaszországba.

- Jó, majd gyorsan megtanulok autót vezetni.

- Úgy kell autót vezetni, hogy így forgatod a kormányt körbe-körbe (mutatja), és mész az úton.

 

- Kidobtam a csigákat az útra, és elmentek a Kisfaludy utcába... De nem a Dzsidzsiért.

(Arra járunk Dzsidzsiért az iskolába.)

 dscn3360.JPG

 

2016. július 6.

 

Az etetőszék lábával játszik (kopácsol a padlón).

- Látod, ez fontos nekem. Legyél szíves, és ne vedd el tőlem!

 dscn3443.JPG

- Majd elvisszük a csibét az állatkertbe Apuval meg veled.

- És a Dzsidzsi?

- A Dzsidzsi otthon marad.

- Miért marad otthon?

- Bocsánat, a Dzsidzsi is jön. Rosszul fordítottam.

 (...3 éves)

 i_smell_like_a_kitten.jpg

Az ideális Karácsony

2019.01.20. 11:10 - Jankapanka

Címkék: ünnep karácsony tél

 dscn7303.JPG

Az idei Karácsony minden várakozással ellentétben lényegében ideálisra sikeredett. Kivéve, hogy – a tesóm fennállása óta először – nem küldtünk karácsonyi képeslapokat. Ezúton is elnézést kérünk mindenkitől, akihez szokásunktól eltérően nem jutottak el a jókívánságaink, és utólag, ezzel a bejegyzéssel kívánunk mindenkinek Kellemes Karácsonyi Ünnepeket és Boldog Új Évet!

 dscn7252.JPG

Nem tudom, hogy feledkezhettünk meg róla, de valahogy úgy történhetett, hogy idén Karácsonykor megállt velünk az idő. Anyunak elég sok szabadsága maradt az év végére, mivel egész évben arra tartalékolta, hogy majd biztos beteg leszek. Lettem is, de többnyire olyankor, amikor valamilyen fontos ok miatt pont nem tudott elszabadulni a munkából, így ha nem voltam nagyon lázas, vagy nem hánytam, többnyire Rákosligeti Mamáék gondjaira bíztak, meg néhányszor az Itteni Mamám is vigyázott rám, vagy Apu maradt itthon. Volt olyan hét, hogy szabályosan kézről kézre adtak. Anyu a végén már azt mondogatta, hogy csak december 13-ig húzzuk ki valahogy, onnantól már el tud jönni szabadságra. (Legalábbis nagyjából, mert azért pár napra még bement dolgozni, amikor Apu itthon tudott lenni velem.) Nem mintha annyira beteg lettem volna, az otthon töltött napok alatt december közepére teljesen meg is gyógyultam, csak mostanában nem nagyon szeretem az óvodát, és azt sem akarták, hogy pont az ünnepekre törvényszerűen összeszedjem a legújabb helyi járványt. Anyu is lerendezte az idei év végi betegeskedést még a december eleji konferencia alatt, és most már csak elvétve babzsákolja a fülét, és megszokásból issza a meleg teát (amitől csúnyán függővé vált az oktatási központ vendégbüféjében).

 dscn7256.JPG

Szóval csodával határos módon végül mindenki kibírta egészségesen december 13-ig, amikor Anyunak úgyis otthon kellett maradnia, mert Apu többnapos kirándulásra vitte a diákjait. Ezért nekünk már ekkor elkezdődött a karácsonyi lazulás (amikor minden számítás szerint javában kellett volna nyomtatnunk a karácsonyi üdvözlőlapokat, de hát erről csúnyán megfeledkeztünk). Rendben van, hogy Apu a szuperhős, aki, mint tudjuk, még a farkast is elkergeti, de azért mind a hárman – lányok – nagyon szoktuk élvezni, amikor nőuralom van a házban. Anyu kelteget minket, aki sosem ideges, hogy kapkodni kell (na jó, nem ő kapkodja végig velünk az egész tanévet), azaz hogy rendszerint csak Dzsidzsit keltegeti, engem hagy békében aludni, ameddig bírok. Általában tízig bírok. Néha tizenegyig, de ha teljesen egészséges vagyok, tíz után már fel szokta húzni a szobámban a redőnyt, esetleg megjegyzi csodálkozva, hogy jé, egy kiscica, és ráadásul rózsaszín.

 dscn7258.JPG

A délelőttök nagyon jók itthon Anyuval, játék közben a számba rakosgatja a reggelimet, nem pedig kiabál, hogy egyek már. Tudom, hogy nem ez a haladás útja, de engem békességgel tölt el. Együtt szortírozzuk a szennyest, és feltesz a konyhapultra, amíg mosogatást rak be, vagy összeüti az ebédet. Az ebédfőzés mostanában nem mutat túl nagy változatosságot, mivel kevésféle dolgot eszem meg, de azt legalább megeszem. Általában húst körettel, a hús leginkább rántott legyen, esetleg fasírt vagy csirkepörkölt, bár azt már egy kicsit unom. A sült csirkének csak a bőrét vadászom le, legutóbb is kijelentettem az asztalnál, hogy „Bármit megteszek, csak adjatok nekem bórt! Na jól van, majdnem bármit...” Az előre panírozott, fagyasztva árult csirkemellhusit – amit olyan szép egyenletes darabokra lehet felvágni – viszont egy ültő helyemben elfogyasztom, elindulok a sor egyik végéről, és szépen pakolom befelé a számba. Köretnek legjobban a hasábra vágott sült krumplit szeretem, de a rizst meg a bulgurt is megeszem szívesen, persze kiscicára méretezett adagban. Anyu mindenféle főzelékeket főzött magának, sóskát, kelkáposztát meg babfőzeléket, mindig megkértem, hogy mutassa meg, már épp kezdett szegény megörülni, hogy fölkeltette végre az érdeklődésemet, mégis csak jó ez a pulton ülés. De csak a szörnyülködés végett szemléltem, úgy, mint a katasztrófaturisták, kikerekedett szemmel, hogy huuú, ezt megeszed?!

 dscn7262.JPG

Ha a kötelező körök után marad egy kis idő ebédig, akkor foglalkoztató füzetezni szoktunk. Én is odavagyok értük, ugrándozva szoktam kántálni, hogy „foglal-kozta-tófü-zet!”, és ha jó kedvemben vagyok, akár egy egész füzetet végigcsinálok, néha másfelet. Persze, mert ilyenkor csakis rám figyelnek! De azért előfordul, hogy hamarabb megunom, nehéz dolog ilyen sokáig a popsimon ülni. (Anyu csalafinta módon sokszor ilyenkor szokta a számba tömködni a reggelit, mert legalább nem kell utánam rohangászni.)

 dscn7265.JPG

A karácsony előtti napokban azonban kevesebbet foglalkoztató füzeteztünk, mert Anyu a fejébe vette, hogy legalább a nappaliban és környékén megküzd a rendetlenséggel. Az az igazság, hogy Apu, a tesóm meg én iszonyú rendetlenek vagyunk, így szerencsétlen anyukám az otthon töltött ideje legnagyobb részében utánunk pakol. Mivel reggelenként ő megy el először otthonról (amikor többnyire mindenki más még alszik), és a hétfőt meg a pénteket kivéve ő ér haza utoljára, nekünk rengeteg időnk marad, hogy szétpakoljunk. A lakás minden felületét rajzok és legókockák borítják például; ha van egy szabad félórája, az összes rajzot összegyűjti, és beteszi az „elkészült művek” polcra (élek a gyanúperrel, hogy a „gyújtós” nevű polcra is rak belőlük, de még sohasem sikerült rajtakapnom), a legókat visszarakja a nagy legós dobozba, és dohogva átviszi a másik lakásba, hogy most egy ideig legyünk meg nélküle. Mire visszaér, mi már fejenként kilenc másik rajzot rajzoltunk és szórtunk szét a nappali szőnyegén, a legós dobozt (vagy a duplós, kacsás, állatkertes, kirakós, pónis dobozt) meg úgyis visszakönyörögjük, esetleg egyszerre kettőt-hármat is, hogy lehessen utóbb szétválogatni. De egy átlagos estén már neki sem fog a pakolásnak, csak sóhajtva kivasalja a blúzát és előkészíti a másnapi ruhánkat. Amit mi levétel után a lakás különböző pontjain fogunk szétszórni.

 dscn7267.JPG

Időnként történnek halvány kísérletek, hogy pakoljunk el magunk után, vagy hogy például a tesóm készítse ki magának a másnapi ruháját. Erre mi azt az igen hatékony stratégiát választjuk, hogy elengedjük a fülünk mellett, ha pedig erősködik, akkor ordítunk. Anyu magyarázgatja, hogy ha mindenki mindig elteszi, amit elővett, például Apu a konzervnyitót, a tesóm az ollót és én a pónit, meg ha kiviszi maga után a tányért, bögrét és üres csokipapírt, az nekünk csak egy perc, és nem halmozódik föl a rendetlenség, amit neki hétvégén meg a szabadsága alatt órákig tart elpakolni. Például amikor főz vagy bármi mást csinál, didaktikai célzattal fel szokta hívni a figyelmünket, hogy „lááátod, elteszem a mérleget, mert már nincs rá szükség, nem várom meg, amíg befejezzük a sütisütést, így több lesz a hely a konyhapulton” és hasonlók. „Ühüm” - dünnyögjük kelletlenül a tesómmal, és inkább bemegyünk a szobába, mert Anyu, úgy látszik, már megint bal lábbal kelt. (Kivéve Aput, aki nem megy sehová a kanapéról, mert már olyan tökélyre fejlesztette az oda nem figyelést, hogy tényleg nem hallja meg, ha Anyu mond valamit. Akkor se, ha fontos.)

 dscn7268.JPG

Anyu idén a hatékonyság növelése érdekében körzeteket jelölt ki az egyes napokra. „Ma délelőtt elpakolom a kisíróasztalt, mennyi lehet az, egy óra maximum, utána varrok. Ha fene fenét eszik is, varrok, nem kezdek bele újabb célterületbe. Van még elég nap Karácsonyig.” Úgy gondolta, ez inspirálóan hat rá, hamarabb készen lesz a napi adaggal. Aztán persze kiderült, hogy a kisíróasztalon ott van (a felső rajz- és póniréteg alatt) az összes idei Tappancs újságom, a tesóm hetek óta keresett ceruzái, tollai és radírjai (sőt, egy egész tolltartó is…), az összes kirakós játék összes hiányzó alkatrésze, a tükrös hajkefe, a másik tükrös hajkefe, a kiscicás pólóm, húsz kötet könyv a polcról (egyik sem fér vissza), tizennyolc hajgumi, Apu fél kiló jegyzetlapja a negyedévi értékeléshez, az elveszett fél pár zoknim, a tesóm elveszett három fél pár zoknija, a felső tagozatos történelemkönyvek a vonatkozó munkafüzetekkel, a nyári kalapom, a lakásbiztosítási kötvény, az eltűnt oroszlán az állatkertből, továbbá két tehén, négy gumikacsa, a Kinder gyár összes műanyag játéka, amit az elmúlt fél évben csokitojásba gyömöszöltek, valamint a kisboltban kapható összes gyártmányú müzliszelet és túró rudi különféle csomagolásai. Meg persze nyirkalékok, hulladékok, foszlányok és egy csomó műanyag vicik-vacak, amiről azt sem tudta, micsoda. Így aztán nem lehet csodálni, ha nem lett kész ebédig, már a második hulladékzsákot vitte ki, és még mindig nem látszott az eredmény. Egykor vagy kettőkor pedig indulni kellett a tesómért, attól függően, hány órája volt aznap.

 dscn7269.JPG

Szerencsére – a mi éghajlatunkon – nem esett a hó, így lényegesen könnyebb volt a hazaszállítási művelet (velem súlyosbított) lebonyolítása autóval, és még a tizenöt kilós táskát sem kellett cipelnie. (Az alsósokkal egyértelműen hátizomra gyúratnak, két-három könyv minden tárgyhoz, a nővéremnek például matekból minden órára el kell vinnie a tankönyvet, a munkafüzetet és egy „kiszámoló” nevű segédkönyvet – mindegyik A/4 méretű –, és még a füzetet is, mert nem lehet tudni, melyikre lesz szükség.) Most már elég tempósan tudok gyalogolni, csak folyamatosan nyávogok közben, hogy fáradt vagyok, nem bírom tovább, fáj a lábam. A háztól 20 méterre kezdem, szóval kizárt dolog, hogy valós alapja lenne. Ezt akármeddig bírom csinálni, így akár már teljesítménytúrázni is lehetne velem, csak füldugó kellene hozzá, hogy ne hallatsszon a virnyákolás. A két ünnep között például, amikor a vinyei társasággal találkoztunk a játszóházban, körülbelül 200 métert kellett megtennem a buszmegállótól, de a játszóház elé érve már ott tartottam, hogy Anyu hagyjon itt, mert egy tapodtat sem tudok tovább menni. Anyu részvétlenül el is búcsúzott tőlem, és sorsomra hagyott a parkolóban (nem tudtam, hogy már ilyen közel vagyunk), szerencsére Csucsuék is pont akkor értek oda, és Csucsu gondozásba vett. Elpanaszoltam neki, hogy fáj a lábam, és egy lépést sem tudok menni, mert leestem a székről, amikor Apu mondta, hogy ne ugráljak, de nem hallgattam rá. Csucsu megnyugtatott, hogy jól van, akkor a játszóházban legfeljebb csak üldögélek. Erre gyorsan kijelentettem, hogy már meggyógyult.

 dscn7270.JPG

Hazaérve együtt megebédeltünk, a tesóm is még egyszer, mert amit az iskolában adnak, azt többnyire nem eszi meg. Mondjuk nem tudom, ki képzeli, hogy a tízévesek majd káposztafőzeléket fognak enni. (Konkrét példa.) Utána Anyu azt mondta neki, hogy csinálja meg a leckéjét, nekem meg azt, hogy ne zavarjam. Ez utóbbi vagy összejött, vagy nem. Közben ő folytatta a megkezdett pakolást, és vagy készen lett az aznapi célterülettel, vagy nem, de inkább nem. Amikor a tesóm végzett a leckével, nagyjából egy fél óráig boldogan játszottunk együtt, azután menetrend szerint ölni kezdtük egymást, és Anyu elérkezettnek látta az időt, hogy valamivel lekössön bennünket. Ezért majdnem minden délután sütit sütöttünk.

 dscn7271.JPG

Ebben már rettentő profik vagyunk: Anyu begyúrja a tésztát (a tesóm néha segíthet összeállítani, én meg a pulton ülve irigykedem), kinyújtja, azután a tesómmal ketten kiszaggatjuk. A tesóm odébb igazítja a szaggatóformát, ha nem rakom eléggé a szélére, én pedig összegyűjtöm és összegyurmázom a megmaradó szabászati hulladékot. Anyu ismét kinyújtja, és így tovább. Jó hosszú ideig el tudunk vele szórakozni, Anyunak csak a tepsik ki- és berakodását kell intéznie, és általában még csak nem is veszekszünk, kellőképpen leköt a tevékenység. A melléktermék pedig egy rakás finom sütemény. Idén sütöttünk: sonkás-sajtos croissant-t (de az még az ünnepek előtt elfogyott), cukormentes kekszet Anyunak (részben azért, hogy a tesóm összedarálva kókuszgolyót készítsen belőle, de ez elmaradt), cukormentes mézeskalács-szerűséget Anyunak (már megette), gyömbéres sütit mindenki másnak (ez is elfogyott), és a világon elsőként bejglit! A bejgli kilapult, mert Anyu nem számított rá, hogy ennyire kitölti a rendelkezésre álló teret, de ezt leszámítva finom és bejgliszerű lett. (A mákosból még maradt egy kis csücsök.)

 dscn7251.JPG

Ha időben elkészültünk az aznapi sütivel, vagyis még senkinek nem kellett fürödni mennie, bekucorodtunk hármasban a kanapéra, és megnéztünk egy-két részt a Sabrina, a tiniboszorkányból. Ez az új kedvencünk, de kizárólag Salem, a beszélő macska miatt. Az egész család rajong a Salem-poénokért. Róla neveztem el a frottír kesztyűbáb-cicámat. Ez még pár évvel ezelőtt történt, de aztán tavasz lett, és nem néztük végig a sorozatot. Nálunk általában csak a korán beköszöntő téli estéken megengedett a filmnézés, vagy ha beteg valaki. De Anyu azt mondja, így telente ebben manifesztálódik az élete értelme, amikor ott kucorgok az ölében, a nővérem meg a másik oldalán fészkelődik.

 dscn7275.JPG

Így érkezett el a Karácsony. Anyu korábbi fogadalmaival ellentétben egy öltést sem varrt (egészen december 31-ig), pedig már novemberben azzal tartotta magában a lelket, hogy majd a szabadság alatt megvalósítja a kedvenc projektjeit. De legalább a nappali normálisan néz(ett) ki egy átmeneti időre, és a lakás többi részében is csökkent a rendetlenség. (Egészen a szabadsága végéig Anyu minden nap újra és újra elpakolta a nappaliban szertehagyott cuccokat, de január 7-én vissza kellett mennie dolgozni, és azóta ismét elszabadult a pokol.)

 dscn7276.JPG

Idén sem valami bőkezűen mérték a téli szünetet, pénteken még iskola volt, hétfőn meg már Szenteste. Ráadásul a december 24-et az iskolásoknak korábban le is kellett „dolgozniuk” egy szombati napon, szóval még ezt sem kapták meg szünetnek. (Igaz, a december 31-et is, amit már végképp nem értek.) De legalább mindenki itthon volt, és Apunak az utolsó pillanatban még pulykát is sikerült szereznie, egyszer csak hazaállított egy nagy kopasztott madárral. Mert hogy mi már annyian vagyunk – mióta én is számítok –, hogy már megeszünk együtt egy pulykát. Mindenki nagyon izgatott volt a pulyka miatt, főleg apukám, aki kitalálta, mi lenne, ha már vasárnap megsütné a pulykát, hogy 24-én ne ezzel kelljen foglalkozni (meg gondolom, hogy legyen vészterv, ha mégsem úgy sikerülne). (De ne aggódjatok, apukám nagyon finom pulykát tud sütni.) Így nálunk egy remek pulykaebéddel már 23-án kezdetét vette a Karácsony.

 dscn7277.JPG

Ezt a szokást a jövőben is megtartjuk, sokkal kellemesebb és kapkodásmentesebb volt így a készülődés (a madár maradványa pedig még másnap is ugyanolyan finomnak tűnt). Szerintem ezért is mondta Anyu, hogy az idei volt Az Ideális Karácsony. Meg mert idén (talán először) egyik vasárnap sem felejtettük el meggyújtani az adventi koszorún (koszorúkon) a gyertyákat, és az adventi naptárakat is minden nap kinyitottuk. Velem az élen, aki azzal keltem ki az ágyból, hogy vajon mi lehet a mai ablakban, hátha Skye lesz (talán már említettem, hogy Mancs őrjáratos naptárat kaptam). Így aztán minden nap egy kis pityergéssel indult, mert mégsem Skye lett (Anyu fenyegetőzött, hogy a Mikulás majd jól visszaviszi, erre abbahagytam a pityergést, és csak sóhajtoztam, mint a lőcsei fehér asszony), végül csak az utolsó héten lett Skye, és onnantól meg már nem volt érdekes az egész, mert úgysincs több Skye.

 dscn7278.JPG

A nővéremnek Anyu szerint az utóbbi hetekben nőtt be a feje lágya, már velem is egész normálisan játszik (többnyire), nem úgy, mint egy vetélytárs, hanem mint egy idősebb gyerek (vagy akár felnőtt), és az adventi naptárja miatt sem nyavalygott, sőt, igen érett módon azt nyilatkozta, hozzá tartozik, hogy néha olyasmi is legyen benne, ami őt nem fogja meg kifejezetten, például robot vagy drón (legóból, nem igaziból), és a többség még így is tök jó. A szüleim csak néztek. Úgy látszik, a rengeteg felvételi feladat meg nyüstölődés a személyiségét meg a felelősségérzetét is fejlesztette. (Ezzel együtt gátlástalanul megharapott a hátamon, és letagadta.) (Megátalkodott bizonyítékhamisítók vagyunk mind a ketten, de Anyu úgy véli, a saját hátamat azért talán még én sem vagyok képes megharapni.)

 dscn7285.JPG

24-én reggel igyekeztünk értékelhető időpontban magunkhoz térni, amit megnehezített, hogy a nővérem előző esete felvillanyozva süvöltözte az ágya magasából, hogy „holnap Kariii!”, amivel engem is teljesen megkergített. Mindegy, kimásztunk az ágyból, összeszedelőzködtünk, reggeliztünk, Apu behozta a karácsonyfát, Anyu meg elment hasábkrumplit sütni, mert most az jött a krumpli-rizs-bulgur vetésforgómban. Így a megszokottól eltérően most Apu díszítette velünk a fát, amiből az következett, hogy nem raktunk fel minden díszt, mert meguntuk, de azért szép lett.

 dscn7288.JPG

Az ilyenkor szokásosnál korábban ebédeltünk – mondom, hogy jó ötlet ez a 23-i pulykasütés –, így kapkodás helyett még arra is maradt időnk, hogy elfoglaljuk kedvenc helyünket a kanapén és Anyun, és megnézzük a Grincset. Egyszer régebben már láttam, félig, azóta többször is szóba hoztam, de mindig azt felelték, hogy azt karácsonykor érdemes megnézni. (Csak nem szokott rá idő jutni az általános kapkodásban.) Idén sikeresnek volt tekinthető az ünnepi filmes ráhangolódás, mert teljesen véletlenül még Sabrinából is a karácsonyi rész következett soron 23-án délután, így már aznap este emelkedett hangulatban dudorásztuk (Salemmel kórusban) a karácsonyi dalocskákat.

 dscn7289.JPG

Amikor besötétedett, felvettük az előre kikészített ünneplő ruhákat. A ruhaválasztás a készülődés fontos mozzanata volt, Anyu az előző napokban több ruhazsákot elővett, mire beleegyeztem egy világoszöld kordbársony kötényruhába. Nem volt egyszerű mindenki elképzeléseit teljesíteni, de végül mindketten teljes mértékig elégedettek voltunk a külsőnkkel, ruhánkkal és frizuránkkal. (A nővérem kontyát barkácsmegoldásként egy elfáradt slime-labda hálója tartotta.)

 dscn7290.JPG

Csillagszórókat gyújtottunk, énekeltünk, azután kezdetét vette az ajándékok bontogatása. Ezzel aztán úgy elment az idő, hogy Anyu csak jó későn kapott észbe és szaladt ki nekünk vacsorát készíteni. Legót kaptunk, társasjátékot meg könyveket; a legók összerakásának egyből neki is láttunk, én a biztonság kedvéért Anyut is befogtam dekódolni a szerelési útmutatót. A nővérem a nagy Friends sportközpontot rakosgatta össze, én egy kisebb Friendset kaptam – azt, amelyikben kisbaba és legó cupa is van! –, meg a duplo dinoszauruszokat. Szerintem tényleg aranyosak!

 dscn7291.JPG

Másnap Rákosligeti Mamáékhoz mentünk autóval. Anyu nagy megkönnyebbülésére ekkor sem esett hó, és még csak nem is csúszott különösebben az út. A fő szenzáció itt is a legó volt, Hamupipőke hintóját kaptam, a tesóm pedig a kék sárkányt. (A kék sárkányt már nem forgalmazzák, a Jézuska lejárta a lábát, mire szerzett valahonnan egy utolsó darabot. Persze amint megláttam, egyből kijelentettem, hogy én is kérek olyat.)

 dscn7292.JPG

A két ünnep között kellemes, kuckózós napok következtek. Voltunk még Itteni Mamáéknál is, meg Csucsuékkal, Misutkával, Gabyékkal játszóházban, a hagyományos karácsonyi találkozó céljából. Ebédnél kijelentettem, hogy ültessenek engem is a gyerekek asztalához, mert még kimaradok a beszélgetésből, nem kell engem etetni! Anyu csak nézett, ahogy rámoltam befelé a számba a felvagdosott rántotthusi-kockákat. (Olyan játszóházba járunk, ahol ebédelni is lehet.) Szélvészgyorsasággal száguldottak a napok, már itt is volt Újév meg a bécsi ünnepi koncert. (Szilveszterről nincs különösebb megemlékezni valóm, nagyon finom koktélvirslit ettünk, nem vettünk tűzijátékot, mert Anyuék a környékbeli háziállatok jólétét tartották szem előtt, mi meg a tesómmal nem képviseltük elég vehemensen az érdekeinket, úgyhogy nálunk az ünnepi hangulat a szilveszteri és újévi témájú rajzok készítésében merült ki. Végül mindenki a szokott időben feküdt le, és szerencsére nem ébredtünk fel az éjféli félórás durrogtatásra, pedig Anyu aggódott.)

 dscn7304.JPG

Újév után nem sokkal véget is ért a kurtácska téli szünet, Apunak meg a tesómnak kezdődtek a dolgos hétköznapok. Anyu tavaly felhalmozódott szabadsága még kitartott január 7-ig, így mi csak akkor tértünk vissza a munka (és az óvoda) világába. Az új év tiszteletére hatalmas hó esett, nálunk a településen belül nem is takarítják, így aztán bukdácsolhatunk reggelenként. Karácsony után betaknyosodtam, újévre elmúlt, de most már megint köhögök, pedig csak egy hétig jártam óvodába. A nővéremnek megvolt az utolsó előkészítője, ezzel is lezárult egy korszak, most már csak a szóbeli tételeket kell majd tanulnia. Nekem levágták a hajamat, eredetileg csak vállig érőre akarták, de behúztam a nyakamat. Nem baj, jól esik, hogy ilyen rövid, előszeretettel rázogatom ugrándozás közben. Anyukám arcmelegítőt köt, mert a hidegtől folyton fáj az arccsontja, melírozott fonalból, hogy ne nézzen ki betörőnek. És még mindig Salem beszólásai jelentik az egyetlen fénysugarat a sötét téli napokon. De már itt a január közepe, én mondom, van remény!

 ------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 dscn7310.JPG

Feljegyzem még, hogy tegnap, január 19-én gyökérkezelték a fogamat, és példás bátorságról tettem tanúbizonyságot. Magamtól tartottam oda a számat az érzéstelenítő injekció beadásához, és miután hatott, egy ajtónyitásnál visszagyalogoltam a rendelőbe „Most már vegyék ki az ideget, és adják ide azt a macskát!” felkiáltással. (Anyu egy plüssmacskát ígért, de nem azért tettem. Egyszerűen ilyen rettenthetetlen vagyok.) (Meg persze sok minden megváltozik az emberben egy ébren töltött éjszaka.)

dscn7318.JPG

A tesóm ugyanaznap írta az írásbelijét, úgyhogy muszáj volt valami eredetit kitalálnom, nehogy mindenki rá figyeljen. Különben is nekem jobb, mert ő még egy hónapig izgulhat, az én fogam meg már nem is fáj.

 dscn7321.JPG

 

 

Az igazi Mikulás

2018.12.17. 09:57 - Jankapanka

Címkék: máv ünnep tél mikulás iskola óvoda hisztityúk acsuál

 dscn7222.JPG

Anyu azt mondja, csak a novembert kell túlélni valahogy. A december már eltelik magától, januárban meg már lehet reménykedni. Talán már említettem, hogy nálunk hagyományosan senki nem szereti a telet, Karácsony ide, hóemberépítés oda. A tesóm meg én folyton betegek vagyunk, a szüleinknek meg főhet a feje, melyiküknek kisebb ciki már megint hiányozni a munkából, és ha mindkettőjüknek, akkor hova rakjanak bennünket. Ha meg valami csoda folytán egészségesek vagyunk, akkor is morgunk meg méltatlankodunk, és még csak ki se lehet zavarni minket a kertbe, mert állandóan esik valami, és különben is korán sötétedik. Szóval mi október vége felé veszünk egy nagy levegőt, és valahogy kibírjuk februárig.

 dscn7163.JPG

Anyu mondta is Apunak, hogy ajánljon neki valami kedvjavító olvasnivalót – valami klasszikust, ami mediterrán vagy más déli tájon játszódik, ahol jó meleg van. Sajnos a Száz év magányt már olvasta, meg az összes Amadót is. Apu erre azt felelte, hogy olvassa a Pompeji utolsó napjait, abban jó meleg van, legalábbis a végén.

 

A tesóm vett egy centit a saját pénzéből a papírboltban, de nem vágja. Folyton arra panaszkodik, hogy „má” hangulata van. Állítása szerint az olyan, hogy legszívesebben leülne, mint egy nagy macska, és egész nap azt kiabálná, hogy „má”. Mit „legszívesebben”, szól közbe Apu, hiszen már így is egyfolytában nyávog. Persze nem mintha nem lenne meg minden oka rá, hogy enervált legyen, vészesen közeledik a felvételi, nyolcosztályos gimibe jelentkezik, minden nap felvételi feladatokat csinál matekból meg magyarból, és szombatonként előkészítőre jár. Emiatt még a szombati karateedzéseket is ki kell hagynia, csak hétfőnként tudja levezetni az egész héten összegyűlt feszültséget. Meg persze minden este, amikor engem csépel. Más kérdés, hogy provokálom. Amíg ordítva üldöz a lakáson át, hogy adjam vissza a cuccát, és ne nyálazzam össze a rajzát, addig is velem foglalkozik, és nem Percy Jacksonnal.

 

Anyu azt mondja, hagyjam békében Percy Jacksont olvasni, kell az a kis kikapcsolódás szegénykének. Inkább vele játsszak rózsaszín kiscicásat. Ez mondjuk vonzó lehetőség, nyár óta még mindig nem untam meg. Csak amikor kipancsolom az egész vizet a fürdőkádból, akkor Anyu nem hajlandó velem rózsaszín kiscicásat játszani, hanem csak lótetűset, de azt én nem akarok. Ilyenkor ordítok egy ideig, azután fogadkozom, hogy soha többet nem fogom kipancsolni a vizet, de azért másnap is kipancsolom. Meg is kérdeztem tőle méltatlankodva, miért, szerinte mit lehet még csinálni a fürdőkádban azon kívül, hogy az ember kipancsolja a vizet?! Anyu szerint például meg lehet mosni az ember arcát meg a fülét, na, ez felejtős szerintem. Vagy lehet azt játszani, hogy talál egy kedves, gazdátlan kis… lótetűt, na, ennél a résznél ordítok.

 dscn7175.JPG

A szüleim szerint egyébként mindenért ordítok, nem kell hozzá különösebb ok vagy indok. Amint úgy érzem, hogy bármi sérelem ért vagy érhet, vagy az érdekeim nem érvényesülnek százhúsz százalékban, kijátszom a hangkártyát. Valóságos audioterrorista vagyok, ami a vonatkozó kutatások szerint ezerszer rosszabb, mint az acsuál.

 

A szüleim már elindították a „Nulltolerancia az ölyvezésre” kampányt (állítólag úgy rikoltozom, mint egy ölyv), és azzal fenyegetnek, hogy kiraknak mezítláb a teraszra. Anyu egyszer már kirakott réges-régen, és megjegyeztem, úgyhogy ez általában hat, de néha még ez sem, és olyankor jönnek a túsztárgyalók.

 

A csökönyös, elégedetlen fejemre való tekintettel (idézet tőle) Anyukám idén úgy döntött, hogy a karácsonyi békesség érdekében jobb lesz előre tisztázni, pontosan mit is szeretnénk a Jézuskától. Vagy didaktikai célzattal megismételhetjük az idei húsvéti forgatókönyvet is, hogy Mamáéknál ordítunk, „énamásikatszerettemvolna”, „őmérolyatkapott”, aztán itthon senki nem kap semmit. Ez kétségkívül egyszerűbb megoldás, de valamiért a szüleim nem voltak tőle felhőtlenül boldogok, és azt sem lehet mondani, hogy olyan rengeteget tanultunk volna belőle. Esetleg a tesóm, de én biztos nem.

 dscn7225.JPG

Szóval Anyu idejében, már novemberben hozott egy Legó-katalógust, és finom utalásféleképpen ott hagyta a kanapén. Persze ráraboltunk, mint éhes szarka a fészekre. A nővérem elég hamar kiválasztotta és apró cédulákkal bejelölte, mit szeretne, nekem azonban hetekig főtt a fejem, melyik is lenne a legjobb (azon túl persze, hogy „az összes”). A tesóm megpróbált segíteni a választásban, bár Anyu gyanakodott, hogy nem annyira az emberbaráti szándék vezeti, mint a számító logika, hogy amit kapok, azzal előbb-utóbb ő is játszhat. Mindenesetre megkísérelt rábeszélni, hogy ne duplót válasszak, hanem nagyobbaknak való készleteket, és én hűségesen meg is mutogattam Anyunak a katalógusban a célzott darabokat.

 

Azután este, lefekvés után drámaian a fülébe suttogtam, hogy Dzsidzsi befolyásolt, és nekem igaziból nem is azok tetszenek, hanem a duplo dinoszauruszuk, mert azok aaannyira aranyosak, meg az összerakhatós macska, de a tesóm azt mondta, hogy kicsiknek valók. Anyu megnyugtatott, hogy nem kell megfelelnem senkinek, azzal játszom, ami nekem tetszik, és hogy az ötévesek még simán duplózhatnak. Sőt, a nővérem is vígan duplózik (az én készleteimmel), pedig már tíz is elmúlt. Na, ez igaz. Megnyugodva aludtam el.

 

Anyu várt egy-két napot, megint rákérdezett, hogy melyik tetszik legjobban. A dinoszauruszok, meg az összerakhatós duplo macska. A Jézuska meg a Mikulás összenéztek az ablak alatt, pacsiztak, aztán elmentek kétfelé. A nővérem bölcsen másfelé fordult, és nekem is valami érdekeset kezdett magyarázni, amikor Anyu mindenféle számokat sorolt Apunak a telefonban, vagy csikordult a kapu, és tudtuk, hogy hazajött, de valahogy mégsem ért be a lakásba, és mintha csörögni hallottam volna a kulcsot a másik lakás ajtajában.

 dscn7226.JPG

Pár nap múlva épp a katalógust lapozgattam a kanapénak támaszkodva, amikor Anyu odaült mellém, és az ölébe vett. Együtt nézegettük végig, és a duplós résznél Anyu összeesküvő fejjel bökött rá az egyik képre:

- Nézd, itt vannak a dinoszauruszok!

- Tudom – vontam vállat –, de már nem tetszenek.

 

Szegény dinoszauruszok erősen elszomorodtak a szekrényben. (Anyukám is, aki eldöntötte magában, hogy krumplit kapok, meg szenet.)

 

Ráadásul a nővéremnek is megint „má”-hangulata volt – november végén még a varjak is idegesítőbben kárognak –, és kitalálta, hogy nem akar elmenni a gimis tanulmányi versenyre. Általában nem lázadozik, sőt, kifejezetten kedvet érez a Tudásbajnoksághoz, a Zrínyi matekversenyhez meg a többihez, és vasárnap délutánonként hűségesen töltögeti az internetes fordulókat, legfeljebb némi ravaszsággal egy kis chipsevéshez köti, amit máskor nem néznek jó szemmel a szüleink, de ilyenkor megbocsátják. (Az én izgága, kockahasú nővérem a serdülőkor küszöbén kimondott pocakot növesztett, de nem bánja, mert Anyu elmagyarázta neki, hogy a szervezete tartalékol a nagy átalakuláshoz, és ezt valamiképpen úgy értelmezte, hogy abból lesz majd a cicije.)

 dscn7227.JPG

Sőt, idén kifejezetten ő kérte, hogy a Tudásbajnokságon hadd indulhasson négy tárgyból (a tavalyi matek, szövegértés, anyanyelv mellé környezetismeret a negyedik, ami úgyis kell a szóbeli felvételihez). Anyukám döbbenten tiltakozott, de a tesóm azzal érvelt, hogy elsőben egy tárgy volt, másodikban kettő és így tovább, és ha most nem engedik neki a négyet, „akkor nem jön ki a sor”. Úgy látszik, ahogy serdül, kiütköznek rajta Anyu precizitási marhaságai, pedig eddig tök jó rendetlen Tom Sawyer volt ő is. Mondjuk a katalógus becédulázása nekem már egy kicsit gyanús volt. (Anyukám szívében azonban csöndes reménység ébredt.)

 

Na, szóval a hűséges kis versenyagár, akit eddig alig hogy kivettek a szállítókosarából a rajtvonalnál, már a levegőben mozgott a lába, most hirtelen kijelentette, hogy nem akar elmenni Anyu sulijába a tehetségversenyre. Véletlenül alakult úgy, hogy Anyu régi sulijába is felvételizik – közel van, és eléggé feljött a százas listán. Ami persze elég nagy túljelentkezést von maga után. Már a nyílt napra való bejutás is összehangolt hadműveletet kívánt meg a szüleimtől, mivel egy órára csak hét gyerek jelentkezhetett, és az órák száma is korlátozott volt.

 furst.jpg

A nyílt nap nagyon tetszett a tesómnak (még akkor is, ha ki kellett hagynia miatta az osztályfényképezést), ő volt az egyetlen, aki végigcsinálta a feladatlapokat, és még a táblához is kiment, mint önként jelentkező. A szüleim ezek után pláne magától értetődőnek vették, hogy a versenyre is megy. A tehetségverseny egyébként csak egy jól hangzó elnevezés, egyszerű próbafelvételivel egybekötött pofavizitről van szó, főleg azoknak, akik abba a suliba jártak előkészítőre, de bárki más is nevezhet (a tesóm is máshová jár). Kipróbálja a vizsgahelyzetet, megismeri a helyet, és őt is megismerik, ha jó eredményt ér el, ha meg nem, az úgysem számít sehová.

 dscn7229.JPG

Így aztán senki sem értette, mi ütött a nővérembe, ő pedig csak konokul, sírós hangon ismételgette, hogy nem megy. Meg hogy idén mindenből kimarad az osztályában a hülye előkésztő miatt, az osztálykirándulást is ki kellett hagynia, meg a szombati kézműveskedést, és már tavasszal is a gyereknapot, amikor Szegedre ment a Tudásbajnokság döntőjére. Anyukám csitítgatta, hogy de ugye utólag már nem sajnálta annyira a gyereknapot, amikor az évzárón azt a marha nagy kupát a kezébe nyomták. Meg hogy szép dolog a kézműveskedés, de nem abból fog élni, és hogy ez ezentúl már csak így lesz, meg még ígyebbül, hogy le kell mondani dolgokról a tanulás miatt, de hát neki ez az út van kijelölve, ő ezen a pályán jó. És hogy akinek az Isten halat adott, annak halszagú lesz a keze, nincs mit tenni, és különben is fújja ki az orrát.

 

De azért megbeszélték egymás között, amikor aludni ment, hogy túl sok van rajta, kicsit lazítani kellene az elfoglaltságain, és odafigyelni rá, hogy a következő kézműveskedést vagy miatücsköt ne kelljen kihagynia, hadd legyen egy kis kikapcsolódása.

 dscn7231.JPG

Apu másnap épp a helyi híreket pörgette át a facebookon, amikor szembesült a szörnyű felismeréssel. Egyből hívta Anyut.

- Óafrancba – felelte anyukám elcsigázottan a telefonvonal túloldaláról.

Az általános letaglózódás oka egy színes kis hír volt, miszerint idén is lesz adventikoszorú-készítő foglalkozás a művelődési házban, méghozzá a legközelebbi szombaton.

 

A nővérem tavaly annyira el akart menni erre a foglalkozásra, hogy még a korán kelést és a karate-edzésről való fél órás késést is vállalta, pedig egyébként is utál kimászni az ágyból, nem még szombaton. Anyuval odamentek nyitásra, gyorsan megkézműveskedték a koszorút, padlógázzal átrobogtak a tornateremhez, és még nem is kellett sokáig térdelnie a pálya szélén a késés miatt, mert Sensei bácsi is jókedvében volt.

 dscn7233.JPG

- Ha gyorsan kész az a nyamvadt koszorú, idén is meg lehetne csinálni, hogy csak fél órát késsen az előkészítőről – töprengett Apu. – De mi legyen Szuszuval?

Na, ez igaz. Szép, hogy én is eszükbe jutok. Tavaly megígérték, hogy az idei adventi koszorút majd én készíthetem, hogy ne legyen folyton kisebbségi érzésem a nővérem mellett. Csakhogy én hétvégenként tízig szeretek honyikálni, és még azután sem vagyok valami friss, hogy végül méltóztatom kimászni a nyoszolyáról.

 dscn7234.JPG

A szüleim A, B, C, azután F és Q terveket kovácsoltak, végül az a verzió nyert, hogy húzzanak ki engem az ágyból HAJNALBAN (na jó, nyolckor), menjünk oda mindannyian a kilenc órás kezdésre, sőt, öt perccel előbb a művelődési házba, kézműveskedjük meg villámgyorsan azokat a koszorúkat, utána Anyu a kapu előtt kitesz bennünket Apuval meg a koszorúkkal, ő meg húz tovább a nővéremmel a vasútállomásra, elérik a szokásosnál eggyel későbbi vonatot, de az nettóban alig több, mint fél óra késés, mert az előzővel úgyis túl korán szoktak odaérni.

 

Szombat reggel alig, hogy megnyikkantam a keltegetésnél, máris közölték, hogy nyugodtan itthon lehet maradni, nem kötelező a koszorúgyártás, ölyveket amúgy sem engednek be a művelődési házba. Láttam, hogy nem viccelnek, így kivételesen inkább csöndben maradtam és együttműködtem, különben vonyíthatom meg minden vasárnap a nővérem koszorúját.

 dscn7247.JPG

A szervezők nem számítottak a korán kelőkre, még épp csak elkezdték kipakolni a mohával meg fenyőággal borított koszorúkat, meg néhány színes gyertyát. Sebaj, abból gazdálkodtunk, ami volt. Legalább annál izgalmasabbnak tűnt, amikor újabb és újabb díszecskék, gömbök, fehérre festett apró szánkók meg szarvasok jelentek meg az asztalon. Örvendezés közben azért sebesen járt a kezünk, mi voltunk az expressz karácsonyi áhítat. A tesóm szerencsére mindenkit meglepett azzal, hogy már teljesen egyedül készítette el a saját koszorúját, így Anyu csakis nekem segített a ragasztópisztollyal, Apu pedig megszerezte az idővel zsúfolásig rakott asztal közepéről, amit nem tudtunk elérni, mindig remekebb és remekebb kincsekkel tért vissza. Végül már úgy nézett ki az adventi koszorúnk, mint egy... nos, mint egy karácsonyfa. Ekkor megnyugodva kijelentettem, hogy mást már nem szeretnék rá, és szinte ugyanakkor a nővérem is elégedetten tette le a ragasztópisztolyt. Szóval a feszített tempó ellenére minden remekül sikerült, és csak egyetlenegyszer nyúltam bele az olvadt ragasztóba, ami jó nagy hólyagot égetett a mutatóujjamon, de csak egész keveset ordítottam. Nemsokára elégedetten robogtunk hazafelé, illetve az arra hivatottak az állomásra. Na, hát így lett nekünk idén két adventi koszorúnk.

 dscn7158.JPG

November utolsó hétvégéjén Anyu a jól bevált hagyomány szerint elővette a „Téli ünnep” CD-t, a kedvenc téli és karácsonyi gyerekdalokat, afféle ráhangolódásként. A zsenge korból eredő félrehallások és a később rájuk épülő szóviccek továbbéléseképpen már csaknem mindegyik dalnak van szigorúan családi használatra szánt változata, amelyet lelkesen fújunk a tesómmal akárhányadszorra, és időnként a szülők is beledudorásznak ("Erdő mellett testvéredtem, cupám fejem alá tettem"). Eleinte reklamáltunk, hogy már maholnap december van, amikor a dalocska szerint „betemetett a nagy hó erdőt, mezőt, rétet”, nálunk meg még zúzmarát sem fújdogál Télapó az ágon. Anyu részvétlenül azt felelte, örüljünk neki, egyáltalán nem hiányzik a nagy hó általi betemetés se neki, se a MÁV-nak, és mi is jobban jártunk, hogy hosszú, szokatlanul meleg őszünk volt, november elején még vígan bográcsoztunk a kertben, és egészen az utóbbi napokig kimehettünk a kertbe ebéd után. (Konkrétan a sittkupacban csücsültünk, ahol az egész őszt töltöttük, és a nyár nagy részét is. Az előkertben virágoztak a tátikák, mintha sose lenne tél, hátul a fűben érdekes gombák nőttek, de minket az egész megbolydult természet a legkevésbé sem érintett meg, kuporogtunk a sittben, mint két kis segédmunkás.)

 dscn7167.JPG

És még magyarázólag hozzátette, a mi éghajlatunkon nem olyan a tél, hogy decemberben nagy pelyhekben hulljon a hó, az emberek mindenféle kivilágított ablakocskák mögött üljenek gőzölgő teát kavargatva, és süteményillat lengje be az otthonokat. Ez csak sztereotípia, az igazi Karácsony nem ilyen. Nálunk általában a január a leghidegebb és a legcsapadékosabb, decemberben leginkább borongós, szürke idő van, legfeljebb az eső esik. És a mi éghajlantunkon az emberek nem kavargatnak semmit sehol, hanem az utolsó percig dogoznak, hogy készen legyenek az év végi zárásra, és a lakásokban süteményillat helyett leginkább az olajban sütés jellegzetes szaga leng, ahogyan arról az emberek kabátja is árulkodik a tömegközlekedési eszközökön. Ezzel együtt jó dolog hazaérni, pláne, amikor az embert már az ajtóban megtámadják az acsuálok, és egymást túlkiabálva hadarnak felé ezeregy fontos dolgot, hogy mit kell vinni és milyen órára, és mit mondott a kiscicákról a Márti néni, és az ember közben aggódva sandít a háta mögé, hogy az ajtó előtt kint hagyott, biztonságba helyezendő fontos csomag nem ázik-e el az általános kavalkádban.

 dscn7188.JPG

Közben azért a nővéremnek is jobb kedve lett – nem minden nap van „má” hangulata –, és hajlandó volt elmenni a gimibe a pofavizitre. Az írásbeli fordulóra Apu vitte, a szóbelire Anyu meg én. Vége én is láttam valami érdekeset, például kitömött rókát a vitrinben, és még egész sok szőre volt! Anyu azt mondja, akkor sem volt lényegesen több neki, amikor ő járt ugyanabba a suliba. És hogy érdekes érzés volt az acsuáljaival mászkálni a jól ismert folyosókon. Alapvetően szeretett oda járni, de azért nem bánta volna, az az akkori önmaga valamelyik lépcsőfordulóban egy pillanatra megláthatja a mostanit az acsuálokkal. Vagy legalább megsúghatta volna a korábbi magának, hogy ne feszkózzon, minden rendben lesz.

 

A nővérem csudára vidult a szóbelin, igaza lehet Anyunak, hogy ez az ő közege. Három tételt kellett húzni – matek, magyar, környezetismeret –, és fél óra alatt kidolgozni. Anyu azt tanácsolta neki, fogja fel úgy, hogy most végre mindenki csakis rá figyel, és annyit beszélhet, amennyit akar. (Rettenetesen irigykedtem a kitömött róka mellől!) A vizsgáztatók hálás hallgatóságnak bizonyultak, magyarból még meg is nevettette őket, és nagyon tetszett nekik, hogy matekból egy egészen más megoldási séma szerint kezdett hozzá a feladathoz, mint a többiek .Végül maximális pontszámot kapott a szóbelire, és második lett a versenyen 144 induló közül. A szüleim reménykednek, hogy most már csak fölveszik, csak az a baj, hogy amikor „má” hangulata van, nem tud összeadni ötöt meg kettőt.

 dscn7191.JPG

A napfényes, langyos ősz miatt idén később kezdtük a betegeskedést, mint szoktuk. November végéig sikerült egész jól megúszni, onnantól kezdve viszont alig járok óvodába. Nem is bánom, mert erre az évre csak páran maradtunk a kifuttatott vegyes csoportban, és a kedvenc óvó nénijeimet is elvitték tőlünk, kaptunk helyettük egy Új Kati Nénit, akit nem nagyon szeretek, mert szigorú. Anyu hiába magyarázza, hogy fogadjak szót, és akkor nem lesz szigorú, valahogy ez a szótfogadás nevű dolog nem nagyon megy nekem itthon sem. Anyu kihúzza a lábát a fürdőszobából, hogy befejezze a vacsoráját, és arra tér vissza, hogy az egész víz a padlón van már megint, én pedig nedves hajjal, mogyorónyira összecsücsörített szájjal kuporgok a kádban, és azt motyogom: „tudom, lótetű”.

 

Az óvodai Mikulás-programra azért elvittek, és kivételesen nagyon boldogan jöttem haza (még hibákat találni is elfelejtettem). A Mikulásnak még egy kis vonata is volt, és körbevitt bennünket a városban! Csak este árultam el Anyunak, hogy szerintem az nem az igazi Mikulás volt. (Pedig Apu nekem nem is említette, hogy a kisboltba menet szembetalálkozott a Mikulással, amint éppen hazafelé tartott az óvodából, autóval. Palástosan, piros sapkában, nagy szakállal ült a volánnál.)

 dscn7196.JPG

Este azután a teraszunkon is hagyott némi ajándékot, kis mécsesek kíséretében. Nekem a szétszedhetős duplo cicát hozta! Először majd kiugrottam a bőröndből, azután tíz perc elteltével, miután kétszer szétszedtem meg összeraktam, kijelentettem, hogy mégsem ezt kellett volna kérnem, és elkezdtem sütögetni a kedvenc fordultaimat, úgy mint „az a baj, hogy...” és „azért vagyok szomorú...”. Anyukám erre már igazán begurult, és lehordott, hogy nekem ezentúl a Mikulás tényleg nem hoz mást, csak szenet meg krumplit. Láttam rajta, hogy most az egyszer valóban kihúztam a gyufát (egész csomó gyufája lehet, mert mindig kihúzok egyet), és visszavettem az arcomból, onnantól egész este mitológiai szörnyeket építettem a kutya, macska és csibe különféle testrészeinek összekombinálásával. De a cica a kedvencem, azóta is vele alszom. Nem baj, hogy vág a széle.

 dscn7210.JPG

De azért utóbb kifejtettem a szüleimnek, hogy még ez sem az igazi Mikulás volt, mert nem láttam, szóval nem lehetett az igazi. Vasárnap aztán az Igazi Mikulás is megérkezett (előző nap jött vissza Harkányból). Sötétedéskor beállított Mama, hogy elvigyen Rákosligetre, mert már megint taknyos voltam, mint az ágyú. Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy valami kis piros fénypont imbolyog hátul, a sötét kertben. Egyre közeledett a teraszhoz, akkor már ott viháncoltunk mind a ketten a tesómmal a teraszajtón belül, mint két szűkölő kiskutya. Végül még be is jött a nappaliba, és megkérdezte, hogy szeretem-e már a sárgarépát, de mondtam neki, hogy én még mindig csak a csirkecombot. Sajnos nem tudtam elég jól megfigyelni, mert sötét volt a szobában, csak a sapkáján világított az a villogó piros fény, de azt láttam, hogy nagyon szép igazi szakálla van. Egy kicsit olyan, mint Papának, meg a hangja is hasonlított. Kérdeztem tőle, hogy hogyan jöhetett a rénszarvasokkal, amikor nincsen hó, de azt felelte, hogy gyalog jött. Tudjátok, a mi éghajlatunkon ilyen az igazi Mikulás. Hozott nekem kis fehér cicát filcből, rózsaszín kendő van a nyakában, és a Dzsidzsinek ugyanolyat más színű kendővel, csak az övé megvan, az enyém meg mindig elkeveredik, pedig azzal akarok aludni. Anyu szerint sokat segítene, ha nem vinném folyton a dolgokat minden látható koncepció nélkül, csak a vivés kedvéért, vagy ha este tíznél előbb jutna eszembe, mivel is óhajtok aludni ma.

 dscn7208.JPG

Meg még hozott csokit meg mandarint, de azokat én nem eszem meg, bár Anyu azt mondja, jövő ilyenkorra szerinte már hajlandó leszek megkóstolni legalább az egyiket. De kivételesen nem mondogattam, hogy „azért vagyok szomorú”, mert a Mikulás még nem juthatott messzire (elég lassan ment), és még képes, és tényleg visszaviszi.

 

Szóval így telik nálunk az Advent. Vasárnaponként énekeljük az adventi koszorúk előtt, hogy Adventi hírnök, kis fenyőág (a kedvemért azzal a szöveggel, hogy „dalra nyúl”, mert szerintem úgy van értelme), meg Kisegér, kisegér (utóbbi miatt méltatlankodni szoktam, de a fejemre olvassák, hogy az egy régi családi hagyomány), nyitogatjuk az adventi naptárakat (a tesóm legósat kapott, én mancs őrjáratosat), vinnyogok, hogy csak az a baj, hogy Dzsidzsi hólapátot kapott, én meg csak egy vacak rozmárt, és hogy azért vagyok szomorú, mert már megint nem gyémánttal kirakott mesepalota volt a kindertojásban. Ha Anyu időben ér haza, odakucorodunk a kanapéra, mesét nézünk, és miközben rakosgatja a számba a sajtos kiflit meg az olasz felvágottat, és mandarint pucol Dzsidzsinek, időnként ránk szól, hogy ne rugdossam a tesómat, ő pedig úgy üljön, hogy lássunk tőle. Hát ilyen az igazi advent a mi éghajlatunkon.

 dscn7182.JPG

 



süti beállítások módosítása